Az Egyesült Államok katonai szerepvállalása Európában 1942-1945
Az I. világháborúban olyan katonák küzdöttek az európai csatatereken, mint Winston Churchill alhadnagy (később az Admiralitás Első Lordja), Bernard Montgomery alezredes, George S. Patton ezredes, Charles de Gaulle százados, Anthony McAuliffe hadnagy (másodtiszt), Georgij Zsukov altiszt, Horthy Miklós altengernagy, Friedrich Paulus százados, Erwin Rommel hadnagy, Benito Mussolini tizedes, Adolf Hitler tizedes.
A II. világháborúra Churcill brit miniszterelnök és hadügyminiszter, Montgomery a brit haderő tábornagyaként a D-nap idején a szövetségesek szárazföldi csapatainak főparancsnoka, Patton az amerikai hadsereg tábornoka és 1944-ben altábornagyként a 3. hadsereg parancsnoka, de Gaulle tábornok a francia 4. páncélozott dandár parancsnoka, McAuliffe dandártábornok az amerikai 101. légi szállítású hadosztály parancsnoka, Zsukovból az orosz hadsereg marsallja, Horthy a Magyar Királyság kormányzója, Paulus vezértábornagy a német 6. hadsereg vezérkari főnöke, Rommel vezértábornagy a német Afrika Korps parancsnoka, Mussolini a fasizmus alapítója és olasz miniszterelnök, Hitler pedig a náci Németország diktátora lett.
Az első világháború több mint 10 millió ember halálát okozta és első áldozata egy magyar honvéd, az abádszalóki Kovács Pál volt (akit a Száva partján Zimonynál lőttek le a szerbek), az utolsó áldozat pedig egy amerikai katona Henry Gunther volt. A háború utolsó évében a legnagyobb veszteségeket a spanyolnátha okozta, a járvány gyorsan végigsöpört a világon és legkevesebb 25 millió, de akár 40–50 millió áldozattal járt.
Az I. világháború az európai frontokon 1918. november 11-én zárult le. Az antanthatalmak ekkor írták alá a fegyverszüneti egyezményt a Német Birodalommal a franciaországi compiègne-i erdőben állomásozó vasúti szerelvényen. A párizsi békekonferencia megnyitására 1919. január 18-án sor, majd elsőként Németország képviselői 1919. június 28-án aláírták a versailles-i békeszerződést. Ennek értelmében 15 évre a Népszövetség irányítása alá helyezték a Saar-vidéket, míg az ottani bányákat pedig francia tulajdonba helyezték. Nyugat-Poroszország Lengyelország része lett, Elzászt és Lotaringiát visszacsatolták Franciaországhoz, a német gyarmatokat az antant országai között osztották fel. Németországnak jóvátételként (hadisarcként) nyersanyagot kellett szállítani a győzteseknek és meg kellett szüntetniük a hadkötelezettséget, a német hadsereg maximális létszámát 100 000 főben határozták meg. Németország és Ausztria egyesülését megtiltották.
Fotó: Ministère des Affaires Étrangères, Archives Diplomatiques
A versailles-i Nagy Trianon kastélyban 1920. június 4-én kötötték meg Magyarországgal a minden magyarnak oly fájó trianoni békeszerződést. A békeszerződésben foglaltak szerint Magyarország nem gyárthatott és nem vásárolhatott repülőgépeket, tankokat és hadihajókat, a magyar hadsereg létszámát 35 000 főben maximálták és az országnak jelentős hadisarcot is kellett fizetnie. Hazánknak át kellett adnia a délszláv államnak a Délvidéket, Csehszlovákiának Kárpátalját és a Felvidéket, Romániának a Partiumot és Erdélyt, Ausztriának pedig a saint-germaini békeszerződésben rögzített területeket. A párizsi békekonferencián gyakorlatilag a győztesek akarata érvényesült, a vesztes országoknak csupán a konferencián született döntések tudomásul vétele maradt.
Az I. világháború után Németország romokban hevert, az országot hatalmas infláció sújtotta és soha nem látott méreteket öltött a munkanélküliség. Az 1929-ben bekövetkezett gazdasági világválság az amerikai gazdaságot a gödörbe taszította, de Franklin D. Roosevelt elnök gazdaságpolitikájának köszönhetően az Egyesült Államok az 1930-as évek végére kilábalt a válságból. A New York-i részvénytőzsde összeomlása nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy 1933-ban a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt hatalomra jutott Németországban.
Hatalomra kerülése után a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt élén álló Adolf Hitler azonnal elkezdte a Harmadik Birodalom felépítését. Hitler külpolitikájának fő célja volt a német lakta területek egyesítése és a keleti irányú területszerzés ("Lebensraum im Osten"). A németek önnfenntartó nemzetgazdaságra vágytak, a hadiiparhoz nyersanyagra volt szükségük, ezért terjeszkedésbe kezdtek. A párizsi békeszerződésben rögzített katonai korlátozásokat Hitler 1935-ben felmondta, majd felgyorsította a 10 évvel korábban elkezdődött fegyverkezést. 1937-ben a német termelés 70%-a államilag elismert monopóliumokban zajlott, a totalitárius rendszerre jellemzően. Hitlernek szüksége volt a hadiiparra, így a német KRUPP és BMW gyárakkal, valamint nagyiparosokkal kötött üzletet gyártásokra. Ezekben a gyárakban kiválóan képzett, világviszonylatban magas színvonalon dolgozó mérnökök tervei alapján készültek a fegyverek, tankok és repülők. A náci vezér 21 000 repülőgép és 4 000 tank gyártására adott megrendelést, végül a gyáraktól 140 000 repülőgépet és 50 000 tankot kapott.
A hadiipari termelés volumenét mutatja, hogy 1939-ben az esseni KRUPP gyári munkásai száma 35 000-ről 112 000-re nőtt. Hitler egy birodalom létrehozásával akarta fedezni a hadiipar hatalmas költségeit, ezért a II. világháború kitörése után a termelés növelésére utasította a gyárakat, a népet pedig kemény adókkal súlytotta. Úgy gondolkozott, hogy mindig az a fél győz, aki többet tud termelni mint a másik. Annál is inkább fontos volt a termelés növelése, mert a németek az angliai csatában 1940. májusa és decembere között 4 000 repülőt veszítettek el, ami a haderejük 70%-át tette ki.
Hitler 1933 decemberében elrendelte, hogy a német hadsereg létszámát a háromszorosára növeljék. 1935 márciusában vezette be újra a sorkatonaságot, hogy a német hadsereg számára ezzel biztosítani tudja az emberanyagot. Az volt a célkitűzése, hogy 1938-ra már 21 hadosztály álljon hadrendben, nem sokkal később terveiben már 36 hadosztály szerepelt. Ugyanekkor bejelentették, hogy mindenféle korlátozás nélkül légierőt hoznak létre, amely Hermann Göring birodalmi marsall parancsnoksága alá tartozott. A német szárazföldi erők volt a Wehrmacht legnagyobb létszámú hadereje, az újonnan besorozott katonák többsége a gyalogsághoz került.
A német újrafelfegyverzésnek köszönhetően 1938-1939-ben a Wehrmacht a - világ akkoriban legerősebb szárazföldi haderejeként számon tartott - francia hadsereg számára is nagyon erős ellenfélnek volt mondható. 1939. szeptember 1-jén Hitler már egy több mint 1 500 000 fős német hadsereggel (2500 harckocsival és több mint 2300 repülőgéppel) rohanta le Lengyelországot. 1939-ig a német hadsereg volt a világ második legnagyobb hadserege és nekik volt a legjobb légierejük, bár haditengerészetük nem volt jelentős. Lengyelország hadseregét 1 000 000 fős, harmincnyolc - zömében elavult fegyverzetű - gyalogoshadosztály és két motorizált dandár alkotta. A lengyelek nagyjából 400 korszerű repülőgéppel és 500 könnyű páncélozott harcjárművel is rendelkeztek. A lengyelországi hadjárat során a német légierő és a páncélos egységeik mintegy 40%-a megsemmisült. Az Egyesült Királyság és Franciaország a Lengyelországot ért támadás után hadat üzent ugyan Németországnak, de sem a britek és sem a franciák nem nyújtottak érdemben katonai segítséget a lengyeleknek.
1940-ben a németek "Fall Gelb" (Sárga terv) fedőnevű hadművelete során a francia és angol csapatok mind létszámban, mind felszerelésben szinte azonos szinten voltak a németekkel. Németország összesen kb. 2 700 000 főből álló katonával indította meg a támadást: 136 hadosztállyal, 3100 repülőgéppel és 2500 harckocsival. A brit és francia hadsereg összesen kb. 3 000 000 katonával, 2600 repülőgéppel és 3300 harckocsival vette fel a harcot a német hadsereggel. A német hadseregnek a teljes Nyugat-Európát sikerült elfoglalnia, a brit és francia hadsereget Dunkerque-nél kis híján a tengerbe szorították, a megmaradt közel 340 ezer katonát 1940. május 26. és június 4. között sikerült Angliába evakuálni. A hátra hagyott jelentős hadi felszerelés alaposan meggyengítette az angol és nem utolsó sorban a francia hadsereget. 1940 júniusától Anglia még minimális védelmi felkészültséggel és szövetségesek nélkül állt szemben a világ legerősebb hadigépezetével. 1940. szeptember 27-én Japán, Németország és Olaszország háromhatalmi szerződést kötött, amelynek értelmében Japán elismerte Németország és Olaszország jogait Európában, cserébe pedig tiszteletben tartják a japánok egyeduralmát Kelet-Ázsiában.
Az Egyesült Államokat illetően, az amerikai General Motors-hoz hasonló gyárak a Sherman tankokat kezdték el tömegesen gyártani, a Sherman volt a II. világháború tömegtermelésre termett tankja. 1936-ban az amerikaiak a nemzeti költségvetés 1% -át költötték a védelemre és katonai erejükkel körülbelül a világ tizenhetedik helyén álltak. Az amerikai hadsereg létszáma 1939-ben még alig több mint 330 000 főt számlált, ez a szám 1940-ben 460 000 főre emelkedett.
Az 1940-es év megváltoztatta az Egyesült Államok háborúhoz való hozzáállását. A német győzelmek Franciaországban, Lengyelországban és másutt, valamint az Angliai csata után sok amerikai gondolta úgy, hogy szükség lenne valamilyen beavatkozásra. A háborúra történő felkészüléskor az Egyesült Államoknak hosszú listája volt a szükségletekről: fegyverek, hajók, tankok és mindenféle felszerelés, amikre szert kellett tenniük. Amire leginkább szükségük volt, az emberekre, mivel 1939-ben az amerikai hadseregnek csak kb. 174 000 katonája volt, bele értve a légierőt. Az új felszerelők elsősorban olyan fiatal amerikaiak, akik munkájukat, iskolai tanulmányaikat és családi életüket hátrahagyva, válaszul a nemzet toborzó felhívására beálltak a hadseregbe. Sokan közülük még sosem voltak messzebb a saját államukon kívül, Európáról, Ázsiáról vagy a Csendes-óceáni szigetekről nem is beszélve. Ezen civilek millióinak háborúra való felkészítése volt a sereg egyik legnagyobb kihívása. Az újonnan érkezettek kb. 39%-a önként vállalta a szolgálatot, a többieket sorozás útján hívták be.
Az 1940. novemberi amerikai elnökválasztáson Franklin Roosevelt fölényes győzelmet aratott, amelyet követően elfogadtatta a kongresszussal a kölcsönbérleti törvényt. A kölcsönbérleti törvényben foglaltak szerint az amerikai elnök hadfelszerelést "kölcsönözhetett" mindazoknak az országoknak, amelyeknek katonai erejét az Egyesült Államok biztonsága szempontjából fontosnak ítélte. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió 1941 őszén megállapodott a Szovjetunió részesedéséről a kölcsönbérleti szállításokban.
A kongresszus a szelektív képzési és szolgálati törvény elfogadásával 1940-ben elkészítette a nemzet első békeidő-tervezetét, amely minden 21 és 35 év közötti férfit potenciális katonai szolgálatra való jelentkezésre kötelezett. Miután az Egyesült Államok belépett a háborúba, a hadkötelezettség minden 18–65 éves férfira kiterjedt. A szelektív képzési és szolgálati törvény 1940. szeptember 16-tól 1947 márciusáig volt hatályban, ez alatt több mint 10 millió embert hívtak be a hadseregbe.
Az önkéntesek sokféle helyről érkeztek, néhányan a középiskoláikban vagy főiskoláikban tartott képzési programokhoz tartoztak, mint például a hadsereg tartaléktisztjeit kiképző testület, így közvetlenül az iskolából léptek be a seregbe. Mások az Egyesült Államok egész területén létrejött számtalan toborzó központban jelentkeztek szolgálatra, különösen sokan jelentkeztek közvetlenül a Pearl Harbor elleni 1941-es támadás után. Az országszerte kiragasztott toborzó plakáton jól olvasható volt a felirat: "WE WANT YOU!" A felvételre váró fiatal férfiak sora gyakran hosszabb volt, mint egy futballpálya.
A katonai szolgálat mindegyik ágazata különféle készségeket igényelt, de minden újonnan toborzott néhány hetes alapképzésen esett át. A cél az volt, hogy a szolgálatba lépett újoncok változatos személyiségét olyan ütőképes harci csapatokba egyesítsék, amelyek zökkenőmentesen dolgozhatnak egymással a céljaik elérése érdekében. Ehhez az alapképzés megtanította egy újoncnak, hogy kevésbé gondoljon úgy önmagára, mint egyénre, hanem inkább úgy, mint egységének szerves részére. Ahogy megérkeztek a kiképzőhelyre, megszabadultak polgári ruháiktól, személyes tárgyaiktól és szabványos katonai egyenruhát, felszerelést kaptak. A tábor munkatársai leborotválták az újoncok fejeit és sorozatszámot adtak nekik. Az újonc szakaszok együtt aludtak, ettek és tanultak, és hosszú órákon át egységes, kemény fizikai kiképzésen estek át. Parancsokat követve, ugyanazokat az alapvető készségeket gyakorolták újra és újra - menetelés, berakodás, kirakodás és fegyvereik megtisztítása. A kiképzők kemény módszerekkel kényszerítették az újonnan érkezőket, hogy ráirányítsák figyelmüket a részletekre és a protokollokra. Még a legkisebb hibák is konyhai munkát, vagy komoly kihívást jelentő fizikai büntetést vontak maguk után - néha az egész csoport számára.
Fotó: Library Of Congress, LC-USW33-000257-ZC
Mielőtt behajózták volna őket a tengerentúlra, a legtöbben további különleges kiképzésen ment keresztül a katonai ágon belüli speciális feladataik elvégzésére. Némelyek a rádiók vagy más kommunikációs eszközök kezelését sajátították el, másokat a speciális fegyverek vagy inváziós technikák használatára képezték ki. Beosztásuktól függően a katonák időnként hat vagy annál is több helyszínen tanultak, mielőtt külföldre szállították volna őket, majd ezután és még közvetlenül a bevetésük előtt is kaphattak további kiképzést. Ahogy az alakulatok elindultak a frontra, sok katona érthetően aggódott a jövő miatt. Kiképzésük alatt azonban megtanították nekik, hogyan tartsanak össze és hogyan hozzák ki a lehető legtöbbet a felmerülő váratlan helyzetekből. "Megtanulsz függeni egymástól" - mondta Frank Buschmeier, egy Ohio-i lövész. "Egyedül nem tudsz túlélni." T. Moffatt Burris (82nd Airborne Division, 504th Infantry Regiment) pedig így emlékezett vissza: "Igaz, hogy mi mindannyian önkéntesek voltunk és mind fiatalok, 18-19 évesek, de mindannyian be akartuk bizonyítani, hogy férfiak vagyunk, nem csak részei a legjobbaknak, hanem a legjobbak. Ezek voltunk mi."
Azokban az időkben sok fiatal hazudta magát fiatalabbnak a koránál, csak hogy felvegyék a seregbe és a legjobbak legjobbjai közé kerülhessenek, bizonyítva férfiasságukat, rátermettségüket, bátorságukat bajtársaiknak, családjaiknak, szeretteiknek. Akkoriban a KATONA volt az igazi férfi. Ezek a fiatal katonák egy előítéletekkel tele társadalomból jöttek. Az Egyesült Államokban pl. a feketék szegregációja még teljesen elfogadott volt csakúgy, mint a diszkrimináció az indián őslakosokkal szemben. Egyes amerikai közösségekben nyíltan faj- és idegengyűlölet folyt. Sok fiatal a nagy gazdasági világválság miatt nem tudott továbbtanulni, az iskolapad helyett farmokon vagy gyárakban dolgoztak, így alulképzettségük mindenféle előítéletnek táptalaja volt.
Jó példa erre "Wild Bill" Guarnere, a 101. légi szállítású hadosztály 506. ejtőernyős gyalogezrede (2. zászlóalj, Easy század) veteránja, aki az Ardenneki Offenzíva alatt 1945 január 3-án Bastogne-nál veszítette el a jobb lábát. "Wild Bill" így beszélt családi hátteréről: "A gazdasági világválság alatt, mint sok más gyereknek, gyakran nekünk sem volt mit ennünk és az utcán nőttünk fel. Az egyetlen dolog, amit igazán a sajátunknak érezhettünk, az a családi összetartás volt. Vigyáztunk egymásra. Mikor 15 éves voltam, a kormány több gyermeksegélyezési programot indított el, hogy munkához juttassa a nincstelen családokat. Két ilyen programban vettem részt. Az első a CCC-program volt, ami civil kezdeményezésre indult és minden 17. életévét betöltött fiú számára könnyű munkalehetőséget biztosított valamelyik gyárban. A bátyáim mind jelentkeztek a CCC-programba, hogy segítsék a háztartást. Én, mivel 15 voltam, nem vehettem volna benne részt, de anyám segítségével, mégis három nyarat tölthettem el a marylandi Fort Meade-ben. (…) otthagytam a középiskolát, fél évvel az érettségi előtt és beléptem a Baldwin mozdonygyárba, ahol harckocsikat építettem. Anyám erősen ellenezte, hogy otthagyjam az iskolát, mivel eddig az összes testvérem ezt tette és azt akarta, hogy én érettségizzek le. Így hát éjszaka a gyárban dolgoztam, nappal pedig az iskolában voltam."
Fotó: US Army, Twitter
Gyakran előfordult, hogy némelyeknek nem sikerült a bekerülés a seregbe, mert valamilyen oknál fogva alkalmatlannak bizonyultak a katonai szolgálatra - sokan lettek közülük emiatt öngyilkosok...
A kiképzés keménységére jellemző a 101. légi szállítású hadosztály 506. gyalogsági ezrede ejtőernyőseinek mindennapos tréningezése a Georgiai Camp Toccoa kiképzőtáborban, ahol naponta többször is 3 mérföldet (nagyjából 5 km) futottak fel és ugyanennyit le az 529 méter magasra nyúló Currahee hegyre. A Currahee volt a reggelijük, ebédjük és vacsorájuk, gyakran még éjszaka is - teljes felszerelésben. Elég volt egy oda nem illő szösz az egyenruhán, egy apró ránc, a szigorú kiképző büntetésként rögtön felzavarta a hegyre a fegyelmezetlen katonát, miközben mérte az időt. A 20 mérföldes teljes menetfelszerelésben végrehajtott menetgyakorlatok szintén mindennaposak voltak. A 82. légi szállítású hadosztály leendő ejtőernyősei is rendkívül kemény fizikai kiképzésen estek át, ahogy a Rangerek vagy más különleges alakulatok katonái. Bírniuk kellett, mert fontos szerepet szántak nekik a normandiai partraszállásra. A világ legfejlettebb haditechnikájával rendelkező hadseregével és alaposan felkészített, magas színvonalon kiképzett német katonáival szemben kellett győzedelmeskedniük. A tét pedig óriási volt.
Az újonnan felszerelt katonák többsége a Legnagyszerűbb Generációhoz tartozott. A "Legnagyszerűbb Generáció" (Greatest Generation, más néven G.I. Generation vagy World War II generation) az elveszett generáció-t (Lost Generation) követő és a csendes generációt (Silent Generation) megelőző demográfiai csoport volt, amely alatt általában az 1901 és 1927 között született személyeket értik. A Nagy Depresszió formálta a személyiségüket és a II. világháború elsődleges részt vevői voltak. A "Nagy Depresszió" (Great Depression) a súlyos gazdasági világválság okozta depresszió volt az Egyesült Államokban az 1930-as években. Ez a generáció fiatalsága alatt tapasztalta meg nagy részben a gyors technológiai innovációt (rádió, telefon), az egyenlőtlen jövedelmek növekedését és a szárnyalásnak induló amerikai gazdaságot. A Legnagyszerűbb Generációhoz tartozó amerikaiak többsége a tőke hatalmának megfékezését, a gazdasági növekedés és fejlődés megteremtését, a szegénység felszámolását, az emberek megsegítését akarta és azt, hogy tegyék lehetővé az embereknek az előre haladásukat. Ahogy "Wild Bill" visszaemlékezéséből is kitűnik, a "Legnagyszerűbb Generáció" sok tagjának önhibáján kívül nem volt lehetősége a továbbtanulásra.
BARBAROSSA HADMŰVELET
1939. augusztus 23-án Moszkvában aláírták a Molotov-Ribbentrop paktumot, a német-szovjet megnemtámadási szerződést, amiben egymás meg nem támadása és együttműködési egyezménye mellett titkos záradékként Európa keleti térségeinek érdekszférákra történő felosztása, közte Lengyelország kettéosztása szerepelt. Hitler Harmadik Birodalmának azonban kellett az "élettér", ezért a terjeszkedést folytatva és a paktum ellenére Paulus tábornok vezetésével 1941. június 22-én elindította a "Barbarossa" fedőnevű hadműveletet a Szovjetunió elfoglalására, mintegy 3,5 millió katonával egy kb. 2900 km széles arcvonalon. Sztálin, bár hírszerzési jelentésekből tudott a készülő német támadásról, hitetlenkedve fogadta, hogy barátja és szövetségese Hitler ellene fordult, ezért magába zárkózva két hétig egyszerűen nem tett semmi érdemlegeset a németek megállítására. A kezdeti német sikerek és gyors előre nyomulásuk során a Szovjetunió európai felének nagy részét elfoglalták, majd a Vörös Hadsereg mozgósította erejét és megállította a Wehrmacht támadásait, megakadályozva, hogy a németek elfoglalják Moszkvát és Leningrádot.
A németek délen elfoglalták Ukrajnát és a Donyec-medencét, de a kaukázusi olajmezőket nem sikerült elérni. Hitler a kudarcok után figyelmét Sztálingrádra fordította, mivel a város elfoglalását több okból is fontosnak tartotta. Leginkább azért, mert a Sztálin nevét viselő város elfoglalása fontos ideológiai győzelem lett volna számára. Tábornokai ellenezték az akciót, de Hitler hajthatatlan maradt, neki presztízskérdés volt Sztálingrád bevétele. A város ostroma 1942. augusztus 21-én kezdődött és három hónapnyi keserves előrenyomulás után novemberre már a város 90%-át elfoglalták. A kilátástalan szovjet helyzetre Georgij Zsukov merész javaslattal állt elő Sztálinnak, miszerint egy átkaroló hadművelettel kerítség be a német támadó erőket. Az Uránusz hadművelet fedőnevű terv végrehajtását november 19-én kezdte meg a Vörös Hadsereg. November 22-re Vatutyin tábornok parancsnoksága alatt a két északi és déli átkaroló szárny találkozott, körbezárva Sztálingrád városát.
A Paulus tábornok vezette 6. német hadsereg mintegy 50 000 katonája maradt a szovjet gyűrűn kívül. Hitler január 30-án marsallá léptette elő Paulust, feltételezve, hogy Paulus a végsőkig fog harcolni, vagy öngyilkos lesz mivel Paulus előtt még soha egyetlen német marsall sem adta meg magát. Január 31-én amikor a szovjet csapatok megközelítették a GUM áruház épületében berendezett főhadiszállását, Paulus megadta magát, mint mondta, nem fogja magát főbe lőni egy tizedes kedvéért. A szovjetek február 2-án 91 000 elcsigázott, éhező, beteg és reményvesztett német foglyot ejtettek, Sztálingrád ostroma véget ért. Paulus marshall arra kérte szovjet fogva tartóit, hogy adjanak enni embereinek. A sztálingrádi szovjet győzelem fordulópont volt a II. világháborúban, a Vörös Hadsereg innentől már folyamatosan szorította vissza a németeket.
Fotó: G. Lipskerov-Slava Katamidze Collection/Hulton Archive/Getty Images
Hitler tett még egy kísérletet a német előre törésre és 1943. július 4-én elindította a "Citadella" hadműveletet 2465 harckocsival, 1372 repülőgéppel és mintegy 779 000 katonával. A szovjeteknél 4938 harckocsi, 3648 repülőgép és 1 910 000 katona várta a német offenzívát, amely nem tudta legyőzni a szovjet technikai és számbeli fölényt, az ütközet július 13-án véget ért. A Kurszk térségében a világ legnagyobb erőkkel vívott páncélosütközete volt az utolsó olyan német szárazföldi támadás, amikor előre nyomulhattak, az elveszített tankcsata után a német hadsereg ezután már csak hátrálni tudott.
PEARL HARBOR
Mielőtt Amerika 1941 decemberében belépett a II. világháborúba, egyes amerikaiak önkéntesként harcoltak a tengelyhatalmak ellen - más nemzetek fegyveres erőiben. Noha az amerikai törvények szerint az Egyesült Államok állampolgárainak törvénytelen volt csatlakozniuk más külföldi nemzetek fegyveres erőihez, mert ezzel elvesztették állampolgárságukat, sok amerikai önkéntes kanadaira cserélte állampolgárságát. A Kongresszus azonban 1944-ben fátylat borított a múltra. Így Charles Sweeny, egy Londonban élő amerikai zsoldos ezredes amerikai állampolgárokat kezdett toborozni, hogy amerikaiként önként harcoljanak a francia légierőben. Azonban Franciaország még azelőtt elesett, mielőtt Sweeny összeszedte volna az embereket. Az Angliai csata (1940. július 10. - 1940. október 31.) alatt 11 amerikai pilóta szolgált a brit királyi légierőben. Charles Sweeny és unokaöccse, akit szintén Charles-nak hívtak Honi Gárda néven új egységet hoztak létre Londonban élő amerikai önkéntesekből.
Figyelemre méltó volt például az "Eagle Squadrons" alakulat, amely amerikai önkéntesekből és a brit személyzetből álló RAF-századokból állt. Elsőnek a 71. század alakult meg 1940. szeptember 19-én, majd a 121. század 1941. május 14-én és a 133. század 1941. augusztus 1-jén. Az alakulathoz 6700 amerikai jelentkezett, de csak 244 szolgálhatott a három században, köztük 16 brit is század- és repülőparancsnokként. Az első akciót 1941. februárjában hajtották végre a századok, amelyek első veszteségüket 1941. júliusában szenvedték el. 1942. szeptember 29-én a brit királyi légierő mindhárom századot hivatalosan átadta az Egyesült Államok Légierő 8. légierőjének és a 4. Fighter Group nevet kapták. A brit királyi légierőben eltöltött idő alatt a három század állítólag 73 német repülőgépet lőtt le, míg a németek 77 amerikait és 5 britet öltek meg közülük.
1941. december 7-én japán gépek előzetes hadüzenet nélkül, váratlanul támadták meg az Egyesült Államok a Hawaii-szigeteken lévő csendes-óceáni flottájának legfontosabb támaszpontját, Pearl Harbor kikötőjét. A japán bombázók és torpedóvetők 8 amerikai hadihajót, illetve nagy számú repülőgépet süllyesztettek el és rongáltak meg, a támadás 2400 amerikai életét követelte. Másnap, 1941. december 8-án az Egyesült Államok és Nagy-Britannia hadat üzent Japánnak, december 11-én pedig Németország és Olaszország üzent hadat az Egyesült Államoknak.
1941-ben már 1 800 000 fős katonai állomány szolgált az Egyesült Államok haderejében. Az amerikaiak és az angolok megegyeztek abban, hogy a közel-keleti háború a britek felelőssége marad, a csendes-óceáni hadviselést Washington irányítja, az euro-atlanti térség pedig közös vezetés alá kerül. 1942-ben a szovjet hadsereg kb. 4500 harckocsit és több mint 3000 repülőgépet kapott a kölcsönbérleti szállításoknak köszönhetően. A szovjet hadiipar 1943-ban már maga is 34 000 repülőgépet és 24 000 harcjárművet volt képes gyártani, így a Szovjetuniónak a kölcsönbérleti szállítások már nem voltak jelentősek. Roosevelt szükségesnek tartotta, hogy 1942-ben amerikai szárazföldi katonai erők harcoljanak a németek ellen.
A D-NAP
1943-ban már 9 196 000 katonája volt az USA-nak, 1944-ben pedig 11 623 000 fősre nőtt a létszám, amely önkéntes és besorozott, frissen kiképzett, de még harci tapasztalatok nélküli fiatalemberekből állt. A háború alatt nők is szolgáltak az Egyesült Államok hadseregében, a parti őrség női tartalékosainál 10 000, a tengerészgyalogságnál 23 000, a hadsereg szárazföldi nővér alakulatainál 60 000, a haditengerészeti nővér alakulatoknál 14 000 főt tartottak nyilván, a női légierőnél pilótaként szolgálók száma pedig 1704 főt számlált. A haditengerészetnél (WAVES) önkéntes sürgősségi szolgálatot nők száma 100 000, míg a nőkből álló szárazföldi katonai alakulatoknál (WAC) 150 000 fő volt.
Roosevelt elnök 1943 decemberében Dwight Eisenhower tábornokot bízta meg a normandiai partraszállás Overlord (Hűbérúr) fedőnevű hadművelet irányításával, a náci megszállás alatt álló Európa felszabadítására irányuló szövetséges invázióval. A tervek szerint a hadműveletben amerikai, brit és kanadai erők vesznek részt, és az Észak-franciaországi Cotentin-félszigettől keletre lévő partokon öt fő partraszállási helyre érkeznek. A Utah, Omaha, Gold, Juno, Sword kódnevű partszakaszok közül kettőn (Utah és Omaha) az amerikai hadsereg száll partra, kettőn (Gold és Sword) a brit hadsereg, egyen (Juno) pedig a kanadaiak. Eisenhower nagyrészt brit parancsnokokból álló tisztikart nevezett ki a, és megbízta őket a hadművelet részleteinek kidolgozásával, míg a partra szálló szárazföldi erők parancsnokának Bernard Law Montgomery brit tábornokot választotta.
Fotó: Imperial War Museums, TR 1541
A hatalmas logisztikát igénylő vállalkozást teljes titokban szervezték, sőt, a németek megtévesztésére elindították a "Fortitude" hadműveletet, hogy azt a látszatot keltsék: Pas-de-Calais-nál lesz az invázió. A hadműveletben furnérlemezből készült felszereléseket, felfújható gumi tankokat és repülőgépeket halmoztak fel, miközben folytatták a Calais mögötti vasúthálózat bombázását. Kentben egy kitalált fantom hadsereg gyülekezett, a képzeletbeli sereg az 1. Amerikai Hadseregcsoport nevet kapta és George Patton tábornokot nevezték ki a parancsnokának. Dezinformációk tömegével látták el a németeket, akikkel elhitették, a partraszállást Pas-de-Calais-nál fogják végre hajtani. A kamu hadsereg és az átverés bevált, a németek Calais-nál várták a szövetségeseket.
1944 első felében a teljes Dél- és Délkelet-Anglia óriási katonai táborrá és hadianyagraktárrá változott, tavasszal a katonák ideje gyakorlással és edzéssel telt. A hadművelet kezdetére 25 páncélos, 55 gyalogos, 4 ejtőernyős és 2 hegyi hadosztályt vontak össze és a terv szerint 175 000 ember szállna partra az első 24 órában, 1500 tank, 10 000 motoros jármű és 3000 nehézfegyver kíséretében. A brit királyi légierő 5049 vadászrepülőgéppel, 3467 nehézbombázóval, 1645 közepes- és könnyű bombázóval, 698 egyéb harci repülőgéppel, 2316 szállító repülőgéppel és 2591 vitorlázó repülőgéppel vesz részt a hadműveletben. A szövetséges haditengerészeti erők állománya 6 csatahajót, 2 monitort, 22 cirkálót, 93 rombolót, 159 kisebb hajót, 255 aknaszedő hajót, 233 deszant-szállítóhajót és 853 deszant-naszádot számlált. A vezérkar 1944. június 4-én 16 órakor ült össze, hogy megbeszéljék a másnapi kezdés részleteit. Az inváziót eredetileg június 5-re tűzték ki, de a rossz időjárás miatt el kellett halasztani, mivel 30 éve nem látott vihar tombolt a normandiai partoknál, erős széllel és óriási hullámokkal.
Montgomery tábornok és Bertram Ramsay admirális úgy vélte, hogy másnap kezdjék meg a partraszállást. A légierő főparancsnoka Arthur Tedder nem értett velük egyet, végül Eisenhower döntött: a támadást 24 órával el kell halasztani, de maradjanak teljes készültségben. Az időjárás másnapra sem javult sokat, így Eisenhower június 6-ára tűzte ki a D-nap idejét. A meteorológiai előrejelzés másnapra viszonylag jó időt jósolt és úgy gondolták, hogy a következő 36 órában olyan is marad. Eisenhower a kora hajnali órákban meghozta döntését a támadás megkezdéséről. A szövetséges erők összlétszáma 1944. június 6-án 2 876 439 katona volt. Június 5-én késő este az Upottery és más dél-angliai repterekről 13 100 ejtőernyős száll fel 822 C-47-es szállítógéppel: a 82. légi szállítású hadosztály (Detroit hadművelet), a 101. légi szállítású hadosztály (Chicago hadművelet) és a 6. Brit légi szállítású hadosztály (Tonga hadművelet), akik éjfél után 15 perccel értek földet Normandiában a Utah és a Sword partszakaszok közelében.
Fotó: U.S. Army photograph. No. SC 194399
Ugrás közben az ejtőernyős kötelékek alaposan szétszóródtak és senki sem ott ért földet ahol kellett volna. Az ejtőernyősök egy része a németek által vízzel elárasztott területeken ért földet, ahol - a nehéz felszerelés miatt is - megfulladt. A 101. légi szállítású hadosztály feladata az volt, hogy biztosítsák a Utah partszakasz négy, szárazföldre kivezető töltésútját, lekössék a Cotentin-félszigeten lévő német erőket utak, hidak és stratégiailag fontos kommunikációs és közlekedési csomópontok elfoglalásával, illetve támogassák a tenger felől érkező főerőket. A 82. légi szállítású hadosztály ejtőernyősei földet érés után a Meredet folyó mindkét partján megkezdi tisztogató akcióit. A 6. Brit légi szállítású hadosztály feladata a Dives folyó hídjainak felrobbantása és az Orne folyó hídjainak elfoglalása, ezzel is védve a szövetségesek bal szárnyát.
A másik oldalon a németek is figyelték a normandiai időjárás alakulását. Rommel úgy döntött, eljött a remek alkalom, hogy június 5-én néhány napra szabadságra utazzon a családjához, úgy gondolta, a zord időjárási viszonyok között nem támadnak a szövetségesek. Az invázió megkezdésekor a tábornagy már Németországban volt és majdnem megütötte a guta, amikor eljutott hozzá a partraszállás híre. Rommel azonnal tudta, hogy a szövetséges haderők az igazi helyen szálltak partra és nem Calais-nál, ahogy azt Hitler várta. A hír persze Berlinbe is elért, csak hogy Hitler éppen aludt és emberfia nem volt a környezetében, aki fel merte volna ébreszteni. Még Jodl vezérezredes is úgy vélte, pusztán elterelő hadműveletről van szó, ezért ő sem érezte szükségét felébreszteni Hitlert, aki késő hajnalban feküdt le. Miután Hitler kora délután felébredt, még örvendezett is, hogy lám, neki lett igaza és Calais lesz a valódi invázió helyszíne, a mostani csak figyelem elterelés. Nem hallgatott a tábornokaira, akik - és főleg Rommel - próbálták meggyőzni arról, hogy a valódi invázió már megkezdődött.
A hadművelet hajnali 5 óra 20 perckor indult, amikor amerikai és angol gépek a part menti német állásokat kezdték el bombázni, majd 5 óra 50 perckor a szövetséges flotta hajóágyúi kezdték meg a tüzérségi előkészítést. A szárazföldi erők első hulláma 6 óra 20 perckor ért partot és ezzel megkezdődött a partraszállás. A szövetségesek vesztesége összesen 10 500 fős volt, ebből 2500-4900 volt a halott vagy eltűnt, a többi sebesült. 3000 főt a legvéresebb, 5 mérföld hosszúságú Omaha partszakaszon veszítettek el az amerikaiak. Ez volt az a partszakasz, ahol majdnem meghiúsult a partraszállás az erős német partvédelmi tűz miatt. A Utah partszakaszon kevesebb mint 200 fős veszteség volt az amerikaiaknál, a kanadaiak 914 főt veszítettek a Juno partszakaszon, ebből 340 halott vagy eltűnt és 574 sebesült. A britek vesztesége nagyjából 500 fő a Gold és 500 fő a Sword partszakaszokon. A 6. Brit légi szállítású hadosztály vesztesége ennél nagyobb volt, 600 ejtőernyős halt meg és ugyanennyi tűnt el.
Az invázió során, az első 24 órában a szövetségesek nagyjából 170 000 amerikai, angol és kanadai katonát tettek partra a kijelölt partszakaszokon, a következő öt napban további 156 000 katonát, majd a következő 75 nap során átlagosan napi 32-33 000 katonát. 1944. július 2-ikára már a szövetséges katonák létszáma Normandiában elérte az 1 000 000 főt, amely 13 amerikai, 11 brit és egy kanadai hadosztály, illletve 171 532 jármű (harckocsi, teherautó, stb.) Európába szállítását jelentette. Az első napot követő 3 hónapban, 1944. szeptember 15-ig az amerikai-angol-kanadai erők partra tettek 2 000 000 katonát, akik közül mindössze 40 000 főt veszítettek el. Ezzel szemben a német veszteségek a becslések szerint a 700 ezer főt is megközelíthették.
Az Overlord hadművelet első 50 napját (1944. július 25-ig) Eisenhower "hídfőcsatáknak" nevezte, mert ez alatt a néhány hét alatt a szövetségesek kemény küzdelemben áttörték a német védelmi vonalakat, és egy 150 km hosszú, 30 km mély parti sávot tartottak a kezükben. Amikor 1944. július 25-én a szövetséges csapatok sikeresen áttörtek Avranches városánál, ezzel véget értek a hídfőcsaták. Avranches elfoglalása után már képesek voltak déli irányban megindulni Franciaország legnyugatibb része, Bretagne felé.
"Ha az El-Alameinnél vívott csata volt a kezdet vége,
akkor minden bizonnyal a D-Day, a partraszállás napja volt a vég kezdete."
Winston Churchill
A partraszállás után a kanadai-brit hadsereg a tengerparton haladt észak felé, míg az amerikaiak a főváros Párizs felé nyomultak előre. A szövetséges haderő 1944. augusztus 25-én bevonult Párizsba. A britek 1944. augusztus végére érték el a a francia-belga határt, majd az ország területén 4 nap alatt alatt 300 km-t előre nyomulva sikerült elfoglalniuk Brüsszelt és Antwerpent.
MARKET GARDEN HADMŰVELET
1944 szeptemberében Montgomery tábornok azzal a javaslattal állt elő Eisenhowernek, hogy egy igen merész hadművelettel szabadítsák fel Hollandia nyugati területeit. A hadművelet a Market Garden fedőnevet kapta és Montgomery mindössze két hét alatt tervezte meg - egy kidolgozatlan hadművelet alapján. Montgomery terve az volt, hogy Eindhoven, Nijmegen és Arnhem hídjaihoz szövetséges ejtőernyősöket dobnak le, akik bekerítve a helyi német erőket ezután egészen Münsterig nyomulnak előre. A feladat szerint az ejtőernyősöknek biztosítaniuk kell a számukra kijelölt zóna hídjait, és a minél gyorsabb szárazföldi előrenyomulás érdekében meg kell tisztítaniuk a körzetet az ellenséges csapatoktól. A szárazföldi egységeket (VIII., XII. hadtest) a XXX. hadtest parancsnoksága alá helyezték. A XXX. hadtest feladata az volt, hogy nyomuljanak előre az Eindhoven-Arnhem országúton és ha minden a tervek szerint megy, két nap múlva Arnhembe érnek. A hadműveletet a 82. légi szállítású hadosztály, a 101. légi szállítású hadosztály és a brit 1. légi szállítású hadosztály (és a briteknek később utánpótlásnak küldött 1. lengyel ejtőernyős dandár) részvételével hajtják végre: a 82-esek Nijmegen, a 101-esek Eindhoven, a brit 1. légi szállítású hadosztály katonái pedig Arnhem térségében ugranak.
Az amerikai parancsnokok kezdettől fogva aggódtak a ledobási zónák miatt, mert szerintük azok túl messze lettek kijelölve a hidaktól. Velük ellentétben a brit alakulatok egy része könnyelműen készülődött a hadműveletre: néhányan focilabdát vittek magukkal, sőt, Roy Urquhart vezérőrnagy még a golfütőit is a felszerelések közé pakolta. A 35 000 ledobott ejtőernyőssel 1944. szeptember 17-én megkezdett akció teljes katasztrófába ment át, mert a nagy számú térségben lévő német jelenlétet a tervezés során nem említette a hírszerzés, így az ejtőernyősöknek sikerült 3 német páncélos hadosztályra ugraniuk. Kora délután, 14 órakor a XXX. hadtest is elindult a belga határtól. Eindhovennél a 101. légi szállítású hadosztály teljesíteni tudta a feladatát, bár a besti híd még német kézen volt: az amerikai ezred súlyos veszteségeket szenvedett, ráadásul a németek a soni hidat az 506. ezred előtt robbantották fel. A szeptember 18-án beérkező XXX. hadtest még egy napot késett, mert pontonhidat kellett lefektetniük a Wilhemina-csatornán.
Fotó: IWM, BU 1136
Nijmegennél a 82-esek kemény harcot folytattak a német egységekkel, akikhez a közeli német határról folyamatosan érkeztek az újabb német csapatok, ezért Gavin tábornok csapatainak elsősorban a határ menti pozíciójukat kellett megerősíteniük. Mivel a hadművelet ideje alatt is folyamatosan érkeztek a német határon át az ellenséges csapatok, ezért Gavin leginkább a határ melletti Groesbeek faluhoz közeli dombokat erősítette meg egységeivel. A 82. légi szállítású hadosztály csak ez után indulhatott a Maas hídja ellen, amelyet 1944. szeptember 20-án este még nem sikerült elfoglalni. Gavin tábornok egységei csak másnap reggel indított újabb támadást, ami már sikerrel járt. Az ejtőernyősök egy része csónakokban és füstfüggönybe burkolózva sikeresen átkelt a Maas folyón, miközben a hadosztály másik része a Maas bal partjáról ért fel a hídra a XXX. hadtest páncélosaival együtt.
A brit 1. légi szállítású hadosztály egységei szeptember 17-én még könnyen bejutottak Arnhembe, de John Frost alezredes egysége a folyó bal partján gyülekezett 2. SS-páncéloshadtest miatt az arnhemi Rajna hídon már nem tudott átkelni. Az Arnhemért kezdődött, a hídon és a hídért folytatott elkeseredett harcban még az utánpótlásként küldött 1. lengyel ejtőernyős dandárt is szétverték a németek, bár az angol csapatokat csak lassan tudták kiszorítani Arnhemből. Model tábornagy vezetésével szeptember 21-én a németek ellentámadást hajtottak végre Veghelnél, de ezzel csak rövid időre tudták átvágni a szövetségesek utánpótlási folyosólyát. A Market Garden hadművelet azért bukott el, mert a XXX. hadtestet vissza kellett fordítani Model csapataitól, hogy visszaverje a németek támadásait, akik a 101. légi szállítású hadosztály ejtőernyőseivel álltak kemény harcban, a két másik angol szárazföldi hadtest pedig még csak Sonnál járt. A megmaradt angol egységek szeptember 25-én kapták meg a visszavonulási engedélyt, amelynek Urquhart vezérőrnagy ironikusan a "Berlin" fedőnevet adta.
Az akció tervezése során a holland ellenállás jelentéseit az angol hírszerzés továbbította ugyan az angol felső vezetésnek, akik egyszerűen nem vették figyelembe a jelentéseket. Az angolok rádiói akció közben süketek és használhatatlanok maradtak, mivel azokat sivatagi körülményekre tervezték, ahol kevés tereptárgy akadályozza a rádióhullámokat. A holland ellenállás által felajánlott titkos telefonvonalukat pedig csak az amerikaiak vették igénybe. Az időjárási körülményeket sem vették figyelembe, miszerint szeptemberben reggelente már elég gyakori a köd, így az utánpótlást szállító repülőgépek nem tudtak időben felszállni a brit támaszpontokról. Még a legideálisabb esetben is három nap alatt lehetett volna Hollandiába juttatni az összes egységet.
A szövetségesek több embert veszítettek el a hadműveletben, mint a D-napon: 17 000 halott, eltűnt vagy megsebesült, amiből 10 000 főt csak az arnhemi egységek vesztettek. Miközben a normandiai partraszállást egy évig tervezték, a Market Garden hadműveletre való felkészülésre nem volt elég idő, és a ledobási zónák is túl messze lettek kijelölve a hidaktól. Az amerikai parancsnokok aggodalma beigazolódott: a híd túl messze volt...
A Market Garden hadművelet után Hollandiában a frontvonal sokáig egy helyben állt, a 101. légi szállítású hadosztályt októberben vezényelték a Rajnához. A hollandok felkelésétől tartva a németek a lakosságot kitelepítették, a közúti hidakat pedig felrobbantották.
ARDENNEKI OFFENZÍVA - BATTLE OF THE BULGE
A szövetséges haderő vészesen közeledett a német határhoz, ezért Hitler még egy utolsó nagy ellentámadást akart a végrehajtani a nyugati fronton. Ötletét 1944 októberében tábornokai elé tárta, akik kezdettől ellenezték azt, tudván, a háborút már korábban elveszítették és minden további német hadművelet csak felesleges ember- és anyagveszteséggel járna. Hitler elképzelése az volt, hogy a német páncélos erők és a gyalogság az Ardennek sűrű erdőségén keresztül meglepetésszerű támadást indítva kettévágják a szövetséges csapatokat, és visszaszerzik a belgiumi Antwerpen kikötőjét. Ha sikerül a terve, a szövetségesek utánpótlása a kikötő elfoglalása miatt elapad, és így a német hadsereg újra megerősítheti pozícióját Nyugat-Európában. A németek a legteljesebb titokban készültek a támadásra: a lőszert katonák és lovas kocsik szállították, hogy csökkentsék a motorzajt, és szalmával bevont fatuskókat tettek a harckocsik lánctalpai alá. Mindezt teljes rádiócsendben tették összesen kb. 200 000 Wehrmacht-katonával, 19 hadosztállyal (közte 5 páncéloshadosztály), 500 harckocsival, számtalan harcjárművel zajlottak az előkészületek. Az offenzívát leginkább az időjárási előrejelzésekre alapozták, miszerint legalább 1 hétig sűrű köd várható a térségben, megakadályozva a szövetségeseket abban, hogy légi támogatást adjanak a földi csapatoknak és légi úton utánpótlást tudjanak biztosítani számukra.
A szövetségesek legfőbb vezérkara 1944 december elején Maastrichtban tartott haditanácsot, a hangulat kifejezetten vidám volt és bizakodásra okot adó volt. Montgomery azt tervezte, hogy mivel a szárazföldön minden a legnagyobb rendben levőnek látszott, a karácsonyi ünnepekre hazautazik és ezt Eisenhowernek is megemlítette. Montgomery december 16-án kijelentette a katonáinak: "Az ellenség jelenleg minden fronton védekező hadviselést folytat, és olyan a helyzete, hogy nem is indíthat nagyszabású támadó hadműveleteket." A németek még aznap reggel egy olyan offenzívát indítottak el, amely a teljes szövetséges frontvonal szétverésével fenyegetett.
Fotó: IWM
A támadás megkezdése idején Omar Bradley amerikai tábornok 12. hadseregcsoportja (Twelfth United States Army Group) 26 hadosztállyal egy 200 km-es arcvonalon állt: az Ardennektől délre a Saar-vidékkel szemben egy 70 km-es szakaszon 10 hadosztálya, míg az Ardennektől északra Monschau és Geilenkirchen közötti 45 km-es szakaszon 16 hadosztálya volt. A német hadsereg, amelynek Walter Model tábornagy volt az operatív parancsnoka, ennek a két arcvonalnak a csomópontján indította meg a támadást 1944. december 16-án reggel 5.30 órakor egy kb. 90 km széles frontszakaszon, amikor egyszerre 2000 ágyúval nyitottak tüzet az amerikai állásokra.
A szövetségesek eleinte egy kisebb német ellentámadásnak vélték az akciót, ezért nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget az ágyúzásnak. A helyzetet Eisenhower ismerte fel és hadseregparancsnokai előtt kijelentette, hogy az ardenneki offenzíva irányítását átadja Montgomerynek. Eisenhower döntése a jelen lévő parancsnokokat megdöbbentette és nagy felháborodást keltett köreikben. A váratlan német támadás miatt Eisenhower Verdunból hátrahelyezte harcálláspontját Versaillesbe. Montgomery miután átvette a főparancsnokságot, azonnal bevetette az eddig tartalékban lévő XVIII. légi szállítású hadtestet, amelynek parancsnoka, az agresszív Matthew Ridgway dandártábornok nem ismert lehetetlent. A XVIII. légi szállítású hadtesthez a 8. gyalogsági hadosztály, az 5. és 7. páncélos hadosztály, és a 82. légi szállítású hadosztály tartozott.
A német tervek szerint északon a Josef Dietrich SS-vezérezredes vezette 6. SS páncélos hadsereg feladata az volt, hogy elfoglalja Monschau és Budgenbach helységeket, amellyel egyidejűleg két német páncélos hadosztály (1. SS és 12. SS) áttör a budgenbauchi résen Malmedy és Stavelot felé. Manteuffel páncélosai folytatták az előrenyomulást, 5 német hadosztály támadta meg és söpörte el a 28. amerikai hadosztályt Clerf és Dasburg között. Északabbra St. Vith és Prum között a 106. amerikai hadosztály ugyan tartotta állásait, végül a németek bekerítették őket. Manteuffel páncélosai előtt megnyílt az út St. Vith felé.
Középen a Hasso von Manteuffel páncélos tábornok vezette 5. páncélos hadsereg fő célja Bastogne és St. Vith elfoglalása, mivel azok stratégiai szempontból jelentős városok és utánpótlási bázisok voltak. Különösen Bastogne elfoglalása volt fontos, ahol 7 fontos közlekedési út is keresztül vezetett. Manteuffel páncélosi december 17-én nyugatra törtek Houffalize és Bastogne irányába, majd a Meuse folyó Namur és Dinant közötti szakasza felé. Délen a Brandenberg gyalogsági tábornok vezette 4 gyalogos hadosztály átkelt az Our folyón Echternacht és Vianden között, stabil szárnyvédelmet létesítve Arlontól és Luxembourgtól nyugatra.
Fotó: US Army
A déli szárnyon Neufchateau és Bastogne között a William Hoge őrnagy vezette 4. amerikai páncélos hadosztály tartani tudta állásait. A német 6. SS-páncéloshadsereg jobbszárnya 25 kilométer mélyen hatolt be Belgiumba. Courtney Hodges altábornagy az 1. amerikai hadsereg (First Army) parancsnoka a támadás mértékével még ekkor sem volt tisztában. A németek már 24 órája elkezdték az offenzívát, és az amerikaiak még csak akkor kezdték el a tartalékaikat bevetni. Az 1. amerikai hadsereg főhadiszállásától pedig már csak 10 kilométerre voltak Joachim Peiper SS-alezredes páncélosai. Eisenhower jóváhagyta, hogy az 1. amerikai hadsereg megsegítésére küldjenek 2 páncélos hadosztályt, mert félő volt, hogy az amerikaiak által felhalmozott - a németeknek az offenzíva folytatásához létfontosságú - 11 millió liter üzemanyagot Peiper páncélosai megszerzik.
Peiper páncélosainak még azelőtt át kellett küzdenie magát a Meuse folyóig, mielőtt az idő kitisztul és a szövetséges vadászbombázók fel tudnának szállni. Peiper tankjai december 17-én eljutottak a Malmédy nevű faluig, ahol sikerült foglyul ejteniük a visszavonuló amerikaiak egyik konvoját. A németek, mivel a foglyok lelassították volna őket, a 113 hadifogoly közül 86-ot, akik már megadták magukat kivégeztek. A szövetségesek között óriási felháborodást keltett a mészárlás híre, az SS rémtette futótűzként terjedt a csatatéren. A malmédy mészárlás visszaütött a németekre, ugyanis felszította az amerikai katonákban a harci szellemet, akik a megadás gondolata nélkül harcoltak tovább.
Fotó: U.S. National Archives/US Army
Stavelot-tól nyugatra Hitler kedvenc kommandósa, Otto Skorzeny, a Waffen SS őrnagya egy kommandós egységet állított fel, amelynek tagjai angolul jól beszélő, amerikai egyenruhába öltözött német kommandósok voltak. Miután beszivárogtak szövetséges területre az ellenség vonalai mögé, ahol különféle szabotázs akciókat hajtottak végre - elfoglalták a Meuse hídjait -, amerikai csapatokat térítettek el és fontos információkhoz jutottak. Hamarosan azonban lebuktak és az amerikaiak egytől egyig mindet kivégezték.
Fotó: US Army
A 82. légi szállítású hadosztály ejtőernyősei Peiper harccsoportja mögé érkeztek és elvágták a német éket Dietrich hadseregétől. Miután Peipert elvágták és az összes üzemanyaga, lőszere elfogyott, páncélosaival megállt és a tankokat hátra hagyva vissza vonult. Montgomery ezután rögtön erősítést küldött Bastogne és St. Vith védőinek azzal a paranccsal, hogy a két város között mielőbb állítsák helyre az arcvonalat. Bastogne-t a német támadó erők nagyságához képest csak egy kisebb csapat, a 7. páncélos hadosztály harckocsijai védték, de december 19-én az éjszaka folyamán beérkeztek a 101. légi szállítású hadosztály ejtőernyős katonái, a híres "Vijjogó Sasok" is. Az ejtőernyősöket szállító teherautók már december 16-án este elindultak és december 19-re meg is érkeztek a kijelölt területekre: a 82. légi szállítású hadosztály északra Spa körzetébe, a 101. légi szállítású hadosztály pedig Bastogne-ba.
Fotó: US Army
A Heinrich Freiherr von Lüttwitz páncélos altábornagy vezette XLVII német páncélos hadtest december 19-én indított támadást a Bastogne ellen, és december 22-re teljesen körbezárta a várost. Miután von Lüttwitz gyalogsága bekerítette Bastogne-t, páncélosaival tovább nyomult a Meuse folyó felé. Bastogne gyűrűbe zárása idején Maxwell Taylor tábornok a 101. légi szállítású hadosztály parancsnoka az Egyesült Államokban tartózkodott egy propagandakörúttal egybekötött konferencián, ezért a város védelmének irányítását Anthony McAuliffe dandártábornok, a 101. légi szállítású hadosztály tüzérségének parancsnoka vette át. A köd és fogcsikorgató hideg mellett a leesett hó is megnehezítette a várost védők dolgát, a 101. légi szállítású hadosztály 506. ejtőernyős gyalogsági ezredének katonái a mínusz 10 fokos hidegben és néhol térdig érő hóban ásták be magukat, a Bastogne melletti Bois Jacques erdőben az alakulat 2. zászlóaljának Easy százada ásott "rókalyukakat". A váratlan német offenzíva miatt nem volt elég idő, hogy az amerikai csapatokat kellően felszereljék, akik nyári ruházatban, kevés élelemmel vették fel a harcot, ráadásul fogytán volt a lőszerük és orvosi készleteik. A németek korábban elfoglalták a hadosztály segélyhelyét Bastogne központjában, foglyul ejtve az összes ápolót és magukkal hurcolva az egészségügyi felszerelés nagy részét, így az egyre növekvő számú sebesültet sem tudták látni.
A 101. légi szállítású hadosztály parancsnokának, McAuliffe tábornoknak esze ágában sem volt feladni Bastogne-t, így amikor von Lüttwitz fehér zászlós követeket küldött az amerikaiakhoz azzal, hogy a német erők körbekerítették a várost és kilátástalan helyzetükben csak a megadás mentheti meg őket a teljes megsemmisüléstől, McAuliffe rövid tömör angol szlengű választ küldött a német parancsnoknak: "Nuts!" (Hülyék!). A németek nem tudták, mit jelent ez a szó, ezért megkérdezték az amerikaiakat, akik nyomatékosítva a nemleges választ elzavarták őket. Lüttwitz felbőszült McAuliffe válaszán és újult erővel kezdte támadni a várost.
Fotó: US Army
Omar Bradley tábornokot csak december 19-én riasztotta meg eléggé a német offenzíva ahhoz, hogy a Saar-vidék elleni támadására készülő Patton tábornok 3. hadseregét (Third Army) előkészületeit leállítsa. Patton három hadosztállyal indult útnak Bastogne felé, a nehéz téli útviszonyok ellenére erőltetett tempóban 5 km-re megközelítve Bastogne-t elérte az arcvonalat, és megtámadta a német erőket, de egy német ellentámadás visszaverte. December 24-én végre felszállt a köd, kitisztult az idő és felszállhattak a szövetséges repülőgépek, amelyek egyrészt megkezdték a német állások bombázását, súlyos pusztítást végezve a német tankok között, másrészt a C-47-es szállítógépek utánpótlást dobhattak le lőszerrel, étellel, meleg takarókkal. Vitorlázórepülőn érkezett egy csapat önként jelentkező orvos és ápoló, akik gyorsan munkához láttak a kijelölt segélyhelyen, amelyet a város templomának pincéjében rendeztek be. Karácsony napját már bizakodóbban töltötték az amerikai katonák, szenteste német oldalról a "Csendes éj" hallatszott át, ahogy a katonák énekelni kezdték a dermesztő hidegben.
Fotó: US Army
Donald King törzsőrmester, az Easy századának katonája így emlékezett vissza 1944 Karácsonyára, amit a Bastogne körüli védelmi állásokban töltött:
"Sose felejtem el 1944 karácsonyát. A 101. légi szállítású hadosztály Nijmegenben pihente ki a hollandiai harcokat és azt terveztük, hogy egy nagy futballmeccset vívunk a pilótákkal, aztán együtt megesszük a karácsonyi pulykát Rheimsben. Ehelyett Karácsony reggelén már egy dombon ástuk be magunkat, a Foy-ra néző mezőn, Belgiumban. Mi voltunk a délkeleti megfigyelőpont a körülzárt Bastogne városában, három mérföldre a vonalainktól. December 19-e óta voltunk itt. Emlékszem, Bastogne-tól délre szálltunk le a teherautókról, majd a külvároson áthaladva beástuk magunkat a mezőkön. Láttuk, mennyire rosszul áll a helyzet. A németek által elpusztított felszerelésünk és bajtársaink hevertek mindenhol. Foy városában szomorú kép fogadott minket. Behatoltunk a városba, majd egy magaslaton foglaltunk állást. Itt voltunk akkor is, amikor december 20-án parancsot kaptunk az állásaink megerősítésére és megtartására bármi áron és akkor is, amikor december 22-én bekerítettek minket. A hírek sokkoltak minket. Sose felejtem el azt az ürességet és reménytelenséget, amit akkor éreztem. Néhány bajtársam úgy gondolta lemondtak rólunk. A lőszerünk, élelmünk és orvosi készleteink már így is fogytán voltak. Mintha ez nem lenne elég, a németek a szemünk láttára vették be Foy-t."
Fotó: Getty Images
Don King így folytatta visszaemlékezését:
"Felesleges mondani, annak is örültünk, hogy legalább Bastogne felé nem vágták még el az utat. Eddig minden, amit leírtak, vagy elmondtak Bastogne ostromáról, távol állt az igazságtól. Ez a csata nagyrészt nem csak tűzharcokból állt és semmi látványos nem volt benne. Éhesek voltunk és fáztunk. Sok volt a fagysérülés. A legrosszabb a várakozás volt. A folytonos készültség. Mindig fáradtak voltunk és kimerültek, de soha nem volt több időnk egy szemhunyásnyi pihenésnél többre. Tudtuk, ha nem figyelünk a németek, áttörnek és akkor minden elveszett. A német járőrök állandóan körülöttünk ólálkodtak, fájdalmasan emlékeztetve minket arra, hogy ébernek kell maradnunk. Várakoztunk, ám nem a Karácsonyra. Igazából nem is gondoltunk rá. Valami másra vártunk, ami elűzi a fáradtságot, a feszültséget és felszabadít minket. Aztán Bastogne-t elérték a repülőink, és utánpótlást hoztak. A pletykák szerint Karácsonyra mindenkinek jut majd pulyka és meleg, puha ágy. Ez erőt adott nekünk. Eljött Karácsony reggel. Egy nappal azelőtt a németek megtámadtak minket és súlyos veszteségeket okoztak. A reggel így ébren talált minket, készen az újabb rohamra. De nem támadtak. Megpróbáltam levelet írni az otthoniaknak, de kesztyű nélkül nem tudtam megfogni a ceruzámat. Majdnem megfagytak az ujjaim. Összegyűjtöttem hát annyi meleget, amennyit csak tudtam a lövészgödrömben és inkább a beígért pulykára gondoltam az otthon helyett. A Karácsony összecsapások nélkül zajlott, ennek örültem. Ami elszomorított az az volt, hogy a karácsonyi pulyka még mindig nem ért el hozzánk. Ehelyett kénytelenek voltunk a hideg C-fejadagokat enni. A pletykák a pulykáról csak nem akartak szűnni. A kitörés után, mikor újra támadásba lendültünk hallottam, hogy a pulyka már úton van hozzánk, csak idő kérdése mikorra ér el minket. Végül egy véres és kegyetlen héttel Karácsony után megérkezett a karácsonyi pulyka, amit sok bajtársam soha nem kapott meg."
Fotó: US Army
"Wild Bill" Guarnere törzsőrmester Bastogne ostromáról:
"Így következett el az eddigi legborzalmasabb csatánk, 1944 decemberében, az Ardennekben. A németek december 16-án áttörték a frontot Belgiumban és az ejtőernyősök voltak az egyetlen bevethető tartalék. Teherautókra raktak minket és elindultunk téli ruházat, élelem és lőszer nélkül. A Red Ball Express teherautói Bastogne városába vittek minket, ahol meg kellet állítanunk az ellenséget. A platóugrást követően beástuk magunkat a város körül és vártunk. Semmit nem tudtunk arról, mi folyik a fronton, csak azt tudtuk, hogy meg kell tartanunk a várost, hogy a németek ne használhassák az útjait. Az ardenneki csata leírására a legjobb szó az, hogy hideg. Fagyosan hideg. A németeknek nem tartott sokáig bekeríteni minket, mi mégis kitartottunk. Azt hiszem december közepén, jöttek hozzánk először és utoljára német követek azzal, hogy adjuk meg magunkat. A parancsnokunk, McAuliffe tábornok válasza tömör volt: Hülyék! A rettenetes hideg és a tüzérségi csapások ellenére egy emberünk sem adta meg magát. Patton tankjai közeledtek, és Abrams tábornok vezetésével karácsonykor át is törték az ostromgyűrűt. Az idő is kitisztult, így ejtőernyővel is ledobhattak nekünk utánpótlást és végre a vadászgépeink is megjelentek az égen, egész nap zaklatva a németeket. Az Easy század továbbra is az első vonalban harcolt, Foy mellett. 1945. január 3-án súlyosan megsebesültem, mikor a cimborámon, Joe Toye-on akartam segíteni. Mindketten elvesztettük a jobb lábunkat. Azonnal Angliába szállítottak és 1945 márciusára már otthon is voltam az Államokban."
A németek páncélgránátos egységeikkel még egyszer megkísérelték elfoglalni a várost, de Patton katonái ezúttal kifogtak rajtuk és december 26-án a tábornoknak sikerült rést ütnie a Bastogne-t körülvevő német gyűrűn. Miközben december 26-án Patton áttörte a németek vonalát, ugyanazon a napon hazánkban megkezdődött a "második Sztálingrád"-ként is emlegetett fővárosunk ostromának előkészülete. Keleten a szovjetek nagy erővel nyomultak előre, 1944 októberében elérték és átlépték a magyar határt. Hitler még 1944. december 1-jén 11. számú parancsában erőddé nyilvánította Budapestet, a város végsőkig való megtartásához ragaszkodva. A Malinovszkij marshall, Tolbuhin marshall és Tyimosenko marshall vezette Vörös Hadsereg december 25-én zárta be az ostromgyűrű budai oldalát, majd december 26-án elfoglalta Esztergomot, létrehozva így a bekerítés külső gyűrűjét és ezzel körbezárta a várost. A gyűrűt a pesti oldalon a 2. Ukrán Front 70 000, a budai oldalon a 3. Ukrán Front 75 000 ezer katonája alkotta.
Fotó: US Army
Visszavonulásuk közben a németek a Dunán átívelő valamennyi hidat előkészítették felrobbantásra: a Margit-hidat 1944. november 4-én délben repítették a levegőbe, 1945. január 14-én a Horthy Miklós hidat (mai Petőfi híd), január 16-án éjszaka a Ferenc József hidat (ma Szabadság híd), január 17-én az Erzsébet hidat, január 18-án pedig a Lánchidat robbantották fel. 1944. december 30-án a szovjetek hadsereg több mint 1000 löveggel indított három napon - naponta 7-10 órán - át tartó tüzérségi előkészítést. A tüzérségi tüzek szünetében bombázógépekkel támadták a várost. A támadás alatt Budapestet a földdel tették egyenlővé, porig rombolva a civil lakosság lakóházait, a főváros műemlék épületeit. Közel egymillió civil kényszerült pincékbe, óvóhelyekre, ahol csak nehezen jutottak vízhez és élelemhez.
A nyugati fronton 1945. január 1-jén a németek légi bombázást indítottak belgiumi, hollandiai, és észak-franciaországi repülőterek ellen, a szövetségesek 465 repülőgépét semmisítették meg - miközben 300 repülőgépet és 250 képzett pilótát vesztettek el, amit már a Luftwaffe képtelen volt pótolni, a német légierő így gyakorlatilag megszűnt létezni. Hitler 1945. január 8-án elrendelte a német támadások leállítását, az ardenneki offenzíva ezzel véget ért. 1945 január 18-ig a 101. légi szállítású hadosztály folyamatos harcban volt a németekkel, visszaszorítva azokat, míg végül a kimerült és megviselt hadosztályt felváltották. A 101. légi szállítású hadosztály valamennyi tagja Distinguished Unit Citation kitüntetésben részesült a Bastogne ostromakor tanúsított helytállásáért. Az Egyesült Államokban pedig a sajtó jóvoltából már mindenki úgy ismerte őket, mint "Bastogne bástyájának viharvert védelmezőit", vagy "Bastogne hétpróbás bitangjait" (The Battered Bastard of Bastogne).
Az ardenneki offenzíva alatt összesen kb. 25 000 halott volt a szövetségesek vesztesége. Az amerikai hadsereg 80 000, a brit 1400, a német 60-100 000 embert veszített, beleértve a sebesülteket, eltűnteket és hadifoglyokat.
BERLIN
Az ardenneki offenzíva után a szövetséges csapatok 1945 elejére Franciaországban minden területet felszabadítottak és erejüket a Rajnán való átkelésre összpontosították, amelynek bal partján 1945 februárjában már nem állomásoztak német erők, márciusban pedig megindították a támadást a Rajnán túli német területek ellen. Franciaország felszabadítása után a francia hadsereg csatlakozott a szövetséges haderőhöz és Németország déli területeit - a Boden-tóig - elfoglalták. A brit és kanadai hadsereg bal szárnya Hollandia felszabadítására indult, ahol 1945. április 2-ra teljesen felszámolták a német hadsereget. A jobbszárny eközben az Alsó-Elba irányába indult és 1945. április 24-ig sikerült elfoglalniuk a folyó bal partját Harburgtól Wittenbergéig. A brit hadsereg Brémát 1945. április 26-án, Lübecket május 2-án, míg Hamburgot május 3-án szabadította fel. Az amerikai csapatok 1945 áprilisban körülzárták a Ruhr-vidéki német csapatokat, majd április 10-én elérték Hannovert. Az amerikai hadsereg alakulatai Nürnberg felé tartottak és 1945. április 20-án elfoglalták a várost. Ekkor már a németek a Duna mögé szorultak vissza. Németország nyugatról a szövetséges, keletről a szovjet haderő fokozatos harapófogójába került.
Előre nyomulásuk során a szövetséges és a szovjet hadsereg szembesült a náci német hadvezetés gaztetteivel, amikor koncentrációs táborok keresztezték útjukat. A németek munka- és haláltáborok ezreit hozták létre, ahol több mint 6 millió európai zsidót (a népesség közel 70 százaléka), az "alacsonyabb rendű fajhoz" tartozónak bélyegzetteket dolgoztattak halálra, vagy végeztek ki gázkamrákban. A zsidókon kívül további 3,5 millió szovjet hadifogoly, 2 millió lengyel, 1,5 millió cigány, 200 ezer fogyatékos, másként gondolkodó, 15 000 homoszexuális és 5000 Jehova tanúja vált áldozatául az emberiség történetének nácik által elkövetett legnagyobb bűncselekménye alatt Belzec, Chelmno, Majdanek, Sobibor, Treblinka haláltáboraiban.
A lengyelországi Auschwitzban kifejezetten megsemmisítőtábort hoztak létre, ahova 1944. május 15. - június 11. között csak Magyarországról 437 402 zsidót (a tervezett 800 ezer felét) hurcoltak el és gyilkoltak meg. Horthy Miklós, a Magyar Királyság kormányzója az erősödő külföldi nyomás miatt 1944. július 6-án leállította a budapesti zsidóság deportálását, de Adolf Eichmann, a magyarországi zsidók deportálását Budapesten személyesen irányító náci SS főtiszt, a zsidó deportálások egyik fő szervezője a vonatok leállítása után 1944. november 6-án gyalogmenetben indította útnak a vidékről összeszedett zsidóságot Auschwitzba - a 1944. október 16-án hatalomra került Nyilaskeresztes Párt, élén Szálasi Ferenc hathatós közreműködésével.
Az amerikai 101. légi szállítású hadosztály katonái a Landsbergi koncentrációs tábort szabadították fel, míg más amerikai egységek további németországi és Ausztria területén lévő táborokat. A szovjet csapatok érték el és szabadították fel Auschwitzot és más koncentrációs táborokat lengyel területen. Az amerikaiak 1945. április 25-én találkoztak a szovjet hadsereggel Strehla városához közel, az Elba partján. Az Egyesült Államok átengedte Berlint a szovjeteknek, a Vörös Hadsereg 1945. április 16-án indított támadást követően kemény harcban 1945. május 8-án elfoglalta a német fővárost.
Adolf Hitler és Eva Braun, akit Hitler egy nappal korábban feleségül vett 1945. április 30-án a kancellária bunkerében öngyilkos lett, testüket a kancellária kertjében Hitler emberei benzinnel lelocsolták és elégették. Hitler propagandaminisztere Joseph Goebbels és felesége Magda Goebbels egy nappal később, 1945. május 1-jén hat gyermekükkel együtt követtek el öngyilkosságot. Heinrich Himmler, az SS és a Gestapo főnöke, a koncentrációs táborok, a haláltáborok és a bevetési csoportok felügyelője a háború után a német tábori csendőrség egyenruhájába bújva próbált elmenekülni, de 1945. május 20-án a britek elfogták és 4 nappal később Lüneburgban egy orvosi vizsgálat közben, miután kihallgatói felismerték ciánkapszulára harapott és azonnal meghalt.
A NÜRNBERGI PER
Európában 1945. május 8-án véget ért a II. világháború, ezután a szövetségesek megkezdték a háborús bűnösök felelősségre vonását. A szövetségesek nemzetközi bíróság elé állították a tengelyhatalmi háborús bűntettek elkövetőit, az első perre Nürnbergben került sor 1945. november 20-án. Szinte valamennyi elfogott egykori náci katonai vezető tagadta bűnösségét, mindenki a "parancsra cselekedtem" védekezést - Hitlerre, vagy egymásra, a már meghalt társaikra mutogatva - adta elő, ám ezeket a bíróság nem fogadta el. A főbűnösök perében, amely 1946. október 1-jén ért véget 12 főt kötél általi halálra, hét főt letöltendő börtönbüntetésre ítéltek, három főt felmentettek a vádak alól. A 12 halálra ítélt közül 10-en 1946. október 16-án hajnalban akasztással végrehajtották az ítéleteket: a Luftwaffe egykori vezetője Hermann Göring 1945. október 15-én cellájában ciánkapszulával öngyilkos lett, Martin Bormannt pedig, akinek sohasem akadtak a nyomára élve, távollétében ítélték halálra.
Adolf Eichmannt az izraeli titkosszolgálat a Mossad ügynökei egy alaposan megtervezett akció során 1960-ban fogták el Argentínában, majd titkoban kicsempészve az országból 1960. május 22-én különgéppel Izraelbe szállították, ahol a bíróság háborús bűntettei miatt 1961. december 15-én kötél általi halálra ítélte. Az ítéletet 1962. május 31-én hajnalban hajtották végre: felakasztották és hamvait a Földközi-tengerbe szórták.
Az 1944. december 17-én Malmedy-ben amerikai katonák ellen elkövetett mészárlás miatt az amerikaiak 1945 nyarán a Waffen SS 74 gyanúsítottját vették őrizetbe és állították bíróság elé. A per 1946. május 12-én Dachauban kezdődött, a mészárlás felelősei közül a bíróság 43 főt halálra ítélt, bár az ítéleteket soha nem hajtották végre. A bíróság további 22 főt felmentett, és 8 főt börtönbüntetésre ítélt, 1 fő pedig még korábban a cellájában öngyilkos lett. Joachim Peiper volt SS páncélos parancsnokot 10 év börtönbüntetésre ítélték. Peiper 1956-ban szabadult, majd 1976 júliusában miután kilétére fény derült, franciaországi lakhelyén kommunista terroristák meggyilkolták, rágyújtották a házát.
Amikor Hitler 1941-ben hadat üzent az Egyesült Államoknak, nem igazán tartott annak katonai erejétől. Az ő szemében az amerikaiak zöld fülű tapasztalatlan kölykök voltak, gyerekek, akik nem ellenfelei a Waffen SS és a Wehrmacht harcedzett katonáinak. Nem sejtette, hogy hadüzenetével olyan pusztító erőt, mindenre elszánt bátor harcosokat húz magára a "zöld fülű" amerikai katonák személyében, akikkel még maga az ördög is helyet cserél félelmében és akik elhozzák a náci Németország végzetét...
Az európai fronton az amerikai hadsereg képezte azon erők jelentős részét, amelyek elfoglalták Észak-Afrikát és Szicíliát, majd később Olaszországban harcoltak. Az 1944. június 6-i D-napon, valamint az azt követő Európa felszabadításáért és a náci Németország legyőzéséért folytatott küzdelmekben az amerikai hadseregben szolgáló katonák milliói játszottak központi szerepet. A tengelyhatalmak hadseregeinek 1945 májusi (Németország) és augusztusi (Japán) kapitulációi után amerikai csapatokat küldtek a két legyőzött nemzet elfoglalására. 1945-re az USA a Föld második legnagyobb, 12 210 000 fős hadseregével rendelkezett, az amerikaiaké volt a legnagyobb haditengerészet és a legnagyobb légierő. Pusztán a tengerészgyalogosok létszáma majdnem megegyezett Ausztrália teljes fegyveres erői számával.
Forrás:
- 101ST AIRBORNE - U.S. Army 101st Airborne Division and Fort Campbell ( https://www.army.mil/101stairborne )
- The National WWII Museum New Orleans: Research Starters: US Military by the Numbers ( https://www.nationalww2museum.org/students-teachers/student-resources/research-starters/research-starters-us-military-numbers )
- The 101st Airborne World War II ( https://www.ww2-airborne.us/units/506/506.html )
- Stephen E. Ambrose: Band of Brothers: E Company, 506th Regiment, 101st Airborne from Normandy to Hitler's Eagle's Nest ( Simon & Schuster; Media Tie-In edition September 6, 2001; ISBN-10: 9780743224543/ISBN-13: 978-0743224543 )
- 506th Airborne Infantry Regiment Association (Airmobile - Air Assault): WWII-Maps ( https://www.506infantry.org/library/photographs/wwii-maps/ )
- D-Day Overlord: History of the 82nd Airborne Division – Battle of Normandy ( https://www.dday-overlord.com/en/battle-of-normandy/forces/usa/82nd-airborne-division )
- The U.S. National Archives ( https://www.archives.gov/ )
- Leo Barron-Don Cygan: No Silent Night: The Christmas Battle For Bastogne ( Dutton Caliber, Reprint edition November 5, 2013; ISBN-10: 0451414853/ISBN-13: 978-0451414854 )
- Wikipedia: 101st Airborne Division ( https://en.wikipedia.org/wiki/101st_Airborne_Division )
- Wikipedia: 506th Infantry Regiment (United States) ( https://en.wikipedia.org/wiki/506th_Infantry_Regiment_(United_States) )
- Wikipedia: American airborne landings in Normandy ( https://en.wikipedia.org/wiki/American_airborne_landings_in_Normandy )
- Wikipedia: 101. légi szállítású hadosztály ( https://hu.wikipedia.org/wiki/101._légi_szállítású_hadosztály )
- Wikipedia: Második világháború ( https://hu.wikipedia.org/wiki/Második_világháború )
- Kiss Dávid: Második világháború: Az US Army 101. légiszállítású hadosztályának története a II. világháború alatt ( https://www.masodikvh.hu/erdekessegek/alakulatok/1735-az-us-army-101-legiszallitasu-hadosztalyanak-toertenete-a-ii-vilaghaboru-alatt )
Adatvédelmi tájékoztató | Süti kezelési tájékoztató | Jogi nyilatkozat | Impresszum | Közlemény | Partnereink | Hirdetés
© Copyright 2020-2025 | 101st Airborne 506th PIR Band of Brothers WWII Military Reenactment Group
