101. Légi Szállítású Hadosztály

A 101. légi szállítású hadosztály a II. világháború alatt vált igazán híressé a normandiai partraszállás, a Market Garden hadművelet, Hollandia felszabadítása és az ardenneki offenzíva alatt Bastogne-ban véghez vitt sikereiről. A hadosztály az Egyesült Államok hadseregének a második világháború előtt létre jött alakulata, amelyet 1942. augusztus 16-án a louisianai Camp Claiborne-ban alapítottak. A "Screaming Eagles" (Vijjogó Sasok) néven ismert hadosztály 1942. augusztus 16-tól 1945. november 30-ig volt aktív, majd 1948-1950 és 1950-1953 között, valamint 1954-től napjainkig. A hadosztály első parancsnoka William C. Lee dandártábornok, akit gyakran az "Egyesült Államok Légi szállítású atyjának" is neveztek, mondta 1942. augusztus 16-án Camp Claiborne-ban:
"A 101-esnek nincs története, de randevút ad a végzetnek." ("The 101st has no history, but it has a rendezvous with destiny.")

William C. Lee segített megtervezni az amerikai ejtőernyősök normandiai partraszállását, és kiképezni a katonákat az ugrásra. Lee 1944 januárjában szívrohamot kapott és visszahelyezték az Egyesült Államokba, így a 101. légi szállítású hadosztály parancsnokságát Maxwell D. Taylor dandártábornok vette át, aki előtte a 82. légi szállítású hadosztály tüzérségi parancsnoka volt. Taylor a háború végéig a 101-esek parancsnoka maradt.

A 101. hadosztály központját 1918. november 2-án Mississippiben, Camp Shelby-ben rendezték be, amelyet a Nemzeti Hadseregben alapítottak július 23-án. Az I. világháború 9 nappal később ért véget, és a hadosztályt 1918. december 11-én leszerelték.

1921. szeptember 10-én a hadosztály központját Milwaukee-ban, Wisconsin államban újra alapították. Ekkor történt, hogy a "Screaming Eagles"-t hadosztályba kapcsolták, mint az amerikai polgárháborúban sok ütközetet megélt Wisconsini önkéntes ezred utódja. Az amerikai polgárháború során a wisconsini 8. lövészezred számos nagy csatában vett részt, amelyekben az ezred kabalája, egy Old Abe nevű fehérfejű rétisas is velük tartott. Megalakulásakor ezt a kabalát választotta az alakulat jelvényére a 101. légi szállítású hadosztály vezetése, és a mai napig ezt látható az alakulathoz tartozó katonák egyenruháin.

1942. július 30-án a hadsereg szárazföldi erõi (Army Ground Forces) elrendelte két légi szállítású hadosztály létrehozását 1942. augusztus 15-ig. A 82. hadosztályt. mint egy Szervezett Tartalék hadosztályt amelyet 1942 márciusában rendeltek aktív katonai szolgálatra, arra utasították, hogy gondoskodjon állományról a 101. hadosztály, mint a projektre kiválasztott másik hadosztály minden részére kiterjedően, kivéve az ejtőernyős gyalogságot. A 101. hadosztályt egy légi szállítású hadosztályra átszervezés részeként 1942. augusztus 15-én feloszlatták, majd az Egyesült Államok hadseregén belül újra felépítették és aktiválták.

A 101. légi szállítású hadosztályt eleinte csak az 502. ejtőernyős gyalogezred (502. PIR), három - ejtőernyős és vitorlázórepülőn szállított - tüzérségi zászlóalj (377. PFA, 321. GFA, 907. GFA), és egy vitorlázórepülőn szállított gyalogezred (327. GIR) alkotta. Szakcsapatokként és kisegítő alakulatokként a hadosztály része volt a 101. híradó század, a 326. ejtőernyős műszaki zászlóalj, a 426. tábori század, a 326. légi szállítású orvosi század. Lee tábornok Fort Bragg-ben, Észak-Karolina államban kezdte meg a hadosztály kiképzését. Tudta, hogy a katonát egy ejtőernyős ugrás legalább annyira megterheli, mint a harc, ezért a kiképzés során különösen nagy figyelmet fordított a katonák fizikai felkészítésére. Lee arra törekedett, hogy a lehető legmagasabb szinten készítse fel a katonákat az ellenség vonala mögött megvívott harcra. A háborúba induló katonák kb. annyi felszerelést tudtak magukkal vinni a csatatérre, amennyit elbírtak az ejtőernyők, mivel korlátozott volt a korabeli ejtőernyők terhelhetősége. Éppen ezért, az ejtőernyős gyalogságot könnyű gyalogos egységekként építették fel. Taktikájuk az ellenség állásainak átkarolásán és a gyors manőverezésen alapult, így azokat a könnyű géppuskákat vitték magukkal, amelyeket lövésszakaszoknál rendszeresített a hadsereg.

A kiképzők követelménye igen magas volt, mind a terepen, mind a tantermekben a tűrőképességük határáig hajszolták a katonákat, miközben minden civil szokásaiktól megfosztották őket. A légi szállítású hadosztályokhoz ugyan több tízezres volt a jelentkezés, mégis, csak kevesek tudták sikerrel venni az akadályokat és átesni a teljes kiképzésen. A kiképzés első szakaszában maga az alapkiképzéshez tartozó feladatok voltak: alaki gyakorlatok, lövészet, kézitusa a közelharchoz és fizikai erősítés. A második szakaszban az ugrókiképzést kapták meg a katonák, az ejtőernyős ugráshoz szükséges különleges felszerelésben.

Az ejtőernyősök többnyire önként jelentkező katonákból álltak, akik az 5-ik ugrásuk után kapták meg minősítésüket és kapták meg ejtőernyős jelvényeiket. A más fegyvernemhez tartozó katonáktól eltérően, az "alap" 50 dollár havi zsold mellé az ejtőernyősök plusz havi 50 dollárt kaptak (ugrási pótlék). A vitorlázórepülőn szállított gyalogság katonái, akik nem önként jelentkeztek hanem besorozták őket, bár a gyalogság egyenruháját hordták semmilyen juttatást nem kaptak.

1943-ban a georgiai Camp Toccoában kiképzett 506. PIR-t, valamint a 401. GIR-t a hadosztályhoz vonták, így a hadosztály alárendeltségébe két ejtőernyős gyalogezred és két vitorlázórepülőn szállított gyalogezred tartozott.

1943 nyarának végén a 101. légi szállítású hadosztály (hívójele "Kangaroo") parancsot kapott áttelepülni Angliába, így a New Yorkból történő kihajózásukkor már biztosan tudhatták a katonák, hogy Európában vetik be őket. Miután megérkeztek Angliába, előre legyártott fémbarakkokban, sátorvárosokban, civil vagy katonai épületekben, a tiszteket olykor családoknál szállásolták el, közel a Wiltshire és Berkshire megyékben lévő repülőterekhez. Angliában aztán rengeteget gyakoroltak az Overlord hadműveletre, amelynek során a 101. légi szállítású hadosztály feladata a tervek szerint az volt, hogy mélyen az Atlanti fal mögött leugorva, 24 órával a tengeren érkező erők előtt biztosítsa a Utah kódnevű partszakasz négy, szárazföldre kivezető töltésútját és így megakadályozzák a németeket abban, hogy erősítést juttassanak el a parti erődítményeikhez. Továbbá feladatuk volt az is, hogy segítsék a szövetséges erők kitörését a partról, kössék le a német erőket a Cotentin-félszigeten hidak, utak, stratégiailag fontos közlekedési és kommunikációs pontok elfoglalásával. Az ejtőernyősöket elsősorban a tengerről érkező csapatok támogatására vetették be, az amerikai 82. légi szállítású hadosztállyal és a brit 6. légi szállítású hadosztállyal együtt. Emiatt a kiképzések alatt az éjszakai ejtőernyős ugrásokkal egybekötött harci szituációk és hosszú menetgyakorlatok gyakoriak voltak.

TIGRIS GYAKORLAT - A NORMANDIAI PARTRASZÁLLÁS FŐBRÓBÁJA

1944. április 25-én a csapatok nagy szabású összehangolt hadgyakorlatba kezdtek a partraszállás főbróbájaként. A hadgyakorlaton a 101. légi szállítású hadosztály is részt vett. A "Tigris Gyakorlat" fedőnevű akcióban a Brixham-kikötőnél egy teljes napig rakodták be a felszerelést, mire elindultak Plymouth-ból. A partra szállás szimulálása helyszínéül Slapton homokos partját választották, a környéken lévő kisvárosokból még 1943 év végén mintegy 3000 embert költöztettek ki otthonaikból, hogy még véletlenül se szivárogjon ki semmi arról, mire készül a szövetséges haderő. A helyszínre 9 LST csapatszállító hajóval 30 000 embert vittek, az LST-ket két hadihajó a HMS Azalea és a HMS Scimitar kísérte. A brit királyi haditengerészet őrizte a Slapton partot és a Lyme-öbölt, és ők biztosították a megfelelő tűzerőt, tehát a gyakorlat szerint a biztosító tüzet imitálva még azelőtt szét kellett lőniük az üres partot, hogy megérkeztek volna az LST csapatszállítókkal a katonák. Ugyanekkor, a partról a partot védő németeket szimuláló amerikai katonák is tüzet nyitnak a partra érkező katonák feje felett, akik közben megérkeznek az LST-kel és megkezdik a partraszállást. A gyakorlat ideje alatt, az élethűség kedvéért éles lőszereket használtak.

1944. április 27-re tervezték az akciót, a Lyme-öbölben várakozó hadihajók közelében levő csapatok partraszállását április 28-án reggel 7.30 órakor akarták elindítani. A tervek szerint a csapatszállítók megállnak félúton, amíg a brit királyi haditengerészet ágyúzza a partot, majd mikor már befejzték, a csapatok partra szállnak. Csak hogy 6.20 órakor kapták az értesítést, hogy néhány hajó késik, emiatt Don P. Moon amerikai admirális az akciót 1 órával elhalasztotta, de már időközben úton lévő partraszálló csapatokat erről nem értesítették. A késésről nem értesítették a fedezettüzet biztosító briteket sem, így azok nem is tudták, hogy 8.30 órakor, amikor az új parancs szerint lőniük kell a partot a partraszálló előőrs már a parton lesz. A parton a német partvédőket alakító amerikai katonák tüzet nyitottak a partraszállókra, akikre a hadihajók ágyútüze is zúdult.

Ha ez nem lett volna elég, az egyik amerikai hajó és a gyalogságot szállító LST-k véletlenül belefutottak egy 9 tórpedónaszádból álló E boot (S-100) hajóflottába. A kísérőhajók nem kommunikálták le az LST-kel a tervet, ráadásul különböző rádiófrekvenciákra voltak állítva a rádióik. Amikor a Lyme-öbölbe érkeztek, az egyik LST 508-as hajó összeütközött a HMS Scimitar kísérőhajóval, ezért mind a kettő visszafordult Plymouth-ba, hogy ott megjavítsák azokat. A helyszínen így csak a HMS Azalea biztosította a többi LST csapatszállítót úgy, hogy nem tudtak egymással rádión kommunikálni. A HMS Azalea haladt a csoport élén, így ha történik valami hátul valamelyik LST-nél, akkor arról nem tudnak.

Plymouth-ban a radart kezelő észre vette a németeket, és vészjelzést adott le rádión, de az LST-k a másik rádiófrekvencia használat miatt erről mit sem sejtve haladtak tovább. A németek éjjel 1.33 órakor torpedókat lőttek ki az LST-kre, eltalálva az LST 499 és LST 507 hajókat, utóbbi a találat miatt elsüllyedt. Az LST 515 hajó észrevette a támadást, de azt hitték, csak a gyakorlat része, ezért nem csináltak semmit. Miután az LST 531 is találatot kapott és elsüllyedt, az LST 289-re is kilőttek egy torpedót, amit a hajóról megpróbáltak gépágyúval kilőni, sikertelenül. A hajó nem süllyedt el, de súlyosan megsérült. A németek azután elmenekültek a sötétség leple alatt. Az amerikaiak két hajót és kb. 700-1500 embert (a pontos számokat a mai napig titok övezi) veszítettek el, akik a vízbe estek és meghaltak, vagy eltűntek.

A katonai vezetők eltitkolták a nyilvánosság elől a történteket, annál is inkább, mert egyrészt olyan létfontosságú dokumentumok voltak néhány elesett tisztjüknél, amelyeken a partraszállás pontos helye szerepelt, másrészt a katonák harci morálját jelentősen rontotta volna a D-nap előtt. Végül megtalálták a holttesteket és náluk az összes hadműveleti tervet. A túlélőket teljes titoktartásra kötelezték, az alakulatok - köztük a 101. légi szállítású hadosztály katonái - pedig visszatértek a körleteikbe és folytatták a felkészülést a D-napra...

Az ejtőernyősöknek még mindig nem volt fogalmuk sem arról, hogy mikor és hol kerülnek majd bevetésre. Köszönhetően a sok éjszakai gyakorlásnak, már vaksötétben is képesek voltak a legnagyobb precizitással elvégezni a rájuk bízott harci feladatokat. A saját fegyvereik működését kiválóan ismerték, a britek segítségével még a német fegyverekét is. Hatalmas mennyiségben kapták az információkat a brit-amerikai hírszerzéstől és a francia ellenállástól.

A D-NAP

A katonák a partraszállás előtt pár nappal tudták meg a bevetésük időpontját és helyszínét. 1944. június 3-án a hadosztály parancsnokai légifotók, részletes térképek, terepasztalok előtt tájékoztatták a katonákat arról, hogy hol lesznek a célpontjaik a D-napon. Az indulási parancsot június 5-én kapták meg. Mielőtt beszálltak a gépekbe, arcukat cipőpasztával (vagy festékkel, korommal) mázolták be, hogy álcázzák magukat. Sokan indián módra nyírták le a hajukat és indián harci díszeket festettek az arcukra. Később hagyomány lett az ejtőernyősök között az indián "mohawk" frizura.

Az ejtőernyősök rengeteg felszerelést vittek magukkal, a katonák az őket szállító Dakota C-47 gépekbe csak egymást segítve tudtak beszállni, annyira túl voltak terhelve. Az ejtőernyő, az alapfelszereléseik és a saját személyes tárgyaik mellett az aknavetők, géppuskák, robbanószerek, nagy mennyiségű lőszer is a felszerelésük részét képezte, így egy katona összsúlya dupla annyi volt, mint normál esetben a saját testsúlya. Az ejtőernyősöknél a zsebkéstől a bajonettig több féle kés is volt, hogy csendben végezhessenek az ellenséggel.

Az első, Normandiában földet ért katona Frank L. Lillymann, a 101. légi szállítású hadosztály századosa volt, a százados órája szerint éjfél után 00.15 órakor. A 101-esek további 13 400 katonájának sem ment simán a földet érés, a német légvédelem erős tűz alá vette a repülőgépeket, amelyek kitérő manővereket tettek, a kötelékeik felbomlottak. Gyakran a pilóták meg sem várták, hogy a ledobási övezet felé érjenek, bekapcsolták az ugrást jelző zöld fényt, így az ejtőernyősök ugrás után szétszóródva értek földet. A németek golyózáporában sok gép lezuhant, mint pl. Thomas Meehan III hadnagyé, az 506. ejtőernyős gyalogezred 2. zászlóaljához tartozó Easy század parancsnoka volt. A hadnagynak és embereinek nem volt idejük kiugrani a gépből, amelyik velük együtt csapódott a földbe, esélyük sem volt a túlélésre.

A 101. légi szállítású hadosztály ejtőernyősei brit idő szerint éjjel 00.48 és 01.40 óra között ugrottak június 6-án. A hadosztálynak a Utah partszakaszon három ugrási zónát jelöltek ki: az A (Able), C (Charlie) és D (Dog) zónákat. Az A zónában (a legészakabbra a többitől) az első hullámban érkezett 502. ejtőernyős gyalogezred 2. zászlóaljának katonái a navigációs hibák miatt annyira szétszóródva értek földet, hogy gyakorlatilag egyedül a parancsnok Steve A. Chappuis ezredes érkezett a jó helyre. Az 1. és a 3. zászlóalj zászlóalj parancsnokai, Patrick J. Cassidy ezredes és Robert G. Cole alezredes kis csoportokat irányítva a D-napi összes feladatukat elvégezték. Cassidy csoportja 6.30 óráig elfoglalta Saint Martin-de-Varreville-t, és védelmi vonalat állított fel Foucarville-től Beuzeville-ig. Cole csoportja éjszaka Sainte-Mère-Église közeléből Varreville-i német üteghez, majd 7.30 órára elfoglalta és biztosította a kijáratot a partra. Reggelig tartották a pozíciójukat, amíg a Utah partszakaszra meg nem érkeztek a csapatok. A hadosztály ejtőernyős tüzérsége sem járt jól, a földet érésük volt a művelet egyik legrosszabb része, mivel az egyetlen 75mm-es Howitzer kivételével minden felszerelésüket elveszítették.

A második hullámban érkezett 506. ejtőernyős gyalogezrednek a Sainte Marie-du-Mont-tól 1,6 km-re nyugatra kijelölt C zónába kellett volna érkeznie, de a felhőzet és az erős német légelhárító tűz miatt 16km-re elsodródtak. Az 506. ezredet szállító 81 C-47 repülőgép közül három az ugrás előtt vagy alatt veszett oda. Az egyik gép, amelynek pilótája Marvin F. Muir hadnagy volt és a 439. csapatszállító csoportot vitte találatot kapott és kigyulladt. Muir hadnagy egyenesben tudta tartani a gépet amíg a katonák kiugrottak, majd a gép lezuhant és Muir meghalt. Tettéért Muir megkapta a Distinguished Service Cross kitüntetést. Az ellenséges tevékenységek ellenére, az 506. ezred 1. zászlóalja (az inváziós hadosztály tartaléka) a kijelölt C zónába érkezett, a katonák 2/3-a ért földet, míg a Robert F. Sink ezredes az ezred parancsnoka a C zóna 1,5 km-es körzetén belül ért földet. A 2. zászlóalj nagy része túl messze nyugatra ugrott, Sainte-Mère-Église-hez közel. Végül Foucarville közelében összeszedték az embereket, és a délután közepén a Houdienville-i úthoz közel le Chemin falunál harcoltak. A 2. zászlóalj nagy része a zónától túl messze nyugatra ugrott, Sainte-Mère-Église-hez közel. Végül Foucarville közelében összeszedték az embereket, és a délután közepén a Houdienville-i úthoz közel le Chemin falunál harcoltak. Az 501. ejtőernyős gyalogezred 1. zászlóalja Julian J. Ewell ezredes vezetésével szintén a C zónába érkezett, többnyire szétszóródva, de átvették a part felé nyíló kijáratok biztosítási feladatait. Egy rögtönzött század méretű társaság Maxwell D. Taylor tábornok hadosztály-parancsnokkal együtt reggel 06.00 órára elérte a Pouppeville-i parti kijáratot, majd a német 1058. gránátos ezreddel vívott 6 órás harcot követően biztosította a kijáratot a part felé, röviddel a 4. hadosztály csapatai érkezése előtt.

A harmadik hullámban érkezetteket erős légvédelmi tűz fogadta, hat repülőgépet elvesztve. A csapatszállító gépek a pontos ugrási zóna elérésére törekedtek, a 132 katonából 94-et a kijelölt D zónában vagy ahhoz közel dobtak le, de a német géppuskák tüze súlyos veszteséget okozott a földre érők között, aki közül sokan még azelőtt meghaltak, hogy levehették volna magukról az ejtőernyőiket. Az elesettek között volt az ezred 3-ik zászlóaljának három zászlóalj-parancsnoka közül kettő és egy végrehajtó tiszt. Robert A. Ballard alezredes zászlóaljparancsnok, aki túlélte az ugrást 250 katonát gyűjtve maga köré Saint Côme-du-Mont felé indult, hogy elvégezze feladatát, amely szerint megsemmisíti a Douve feletti közúti hidakat. Kevesebb mint 1 km-re a les Droueries-i céltól a német III./1058. gránátos ezred zászlóalja megállította. Egy másik, 50 katonából álló csoport Richard J. Allen őrnagy ugyanezt a területet keleti irányból Basse-Addeville felől megtámadta, de a németek őket is megállították. Az 501. ejtőernyős gyalogezred parancsnoka Howard R. Johnson ezredes összegyűjtve 150 fős csapatát és 04.00 órára elfoglalta a fő célpontját a Douve folyón átívelő la Barquette átjárót. Miután kiépítették a védelmi pozíciójukat, Johnson ezredes visszatért a D zónába és összegyűjtött még 100 embert, közte Allen őrnagy csoportját, hogy megerősítsék a hídfőt. Annak ellenére, hogy a tengeren cirkáló Quincy-ről ágyútűz támogatást kapott, Ballard zászlóalja nem tudott eljutni Saint Côme-du-Mont-ba és Johnson ezredeshez sem tudott csatlakozni.

A D-nap végén Taylor tábornok és segédparancsnoka Anthony C. McAuliffe tábornok visszatért a Pouppeville-ből. Taylor a 6600-ból kb. 2500 embert tartott az irányítása alatt, a többiek zömmel az 506. századdal Culoville-ben voltak egy vékony védelmi vonal mellett Saint Germain-du-Varreville-től nyugatra, vagy a hadosztály tartalékával Blosville-ben. Két vitorlázó repülőgép kevés hozott ugyan némi erősítést, de egy másik gép pl. Don F. Pratt tábornok halálát okozta, aki nyakát törte amikor a gépe földbe csapódott. A 327. vitorlázó gyalogság (327.GIR) is járt a Utah partszakaszon, de a beszámolók csak a 401. vitorlázó gyalogság (401.GIR) 1. zászlóaljáról szóltak.

A két amerikai légi szállítású hadosztály ejtőernyősei közül mindössze 27 katona ért földet a tervezett ledobási övezetben, a többiek szétszóródtak. Volt katona, aki egy templomtorony tetején kötött ki: eleinte a németek lőttek rá a földről, majd elfogták, de pár óra múlva sikerült megszöknie és visszatért az egységéhez. Mások fák tetején, vagy a németek által elárasztott mezőkön landoltak. A hadosztály egyik százada pedig egyenesen egy német vezetési pontra érkezett, ahol közelharcot vívtak a német tisztekkel. Az ugrás miatti teljes káosz ellenére a 101. és a (szintén alaposan szétszóródott) 82. légi szállítású hadosztály ejtőernyősei próbálták megtalálni társaikat, majd kisebb harccsoportokat szervezve igyekeztek teljesíteni feladataikat. A reggeli órákban a hajóágyúk elkezdték lőni a partot, megkezdődött a tengerről érkező főerők partraszállása. A katonák zöme még mindig nem került elő, a 101. légi szállítású hadosztály parancsnokának, Taylor tábornoknak délig mindössze néhány száz katonájával sikerült kapcsolatot létesítenie, a többi ejtőernyős a parancsnokai nélkül, önálló akciókkal igyekezett támadni a németeket, amely akciók sikerrel végződtek.

Thomas Meehan III hadnagy D-napi halálát követően, mint rangidős tiszt Richard Winters főhadnagy vette át az Easy század parancsnokságát. Winters vezetésével 10-12 ejtőernyős megtámadta és elfoglalta a Brecourt-majorban felállított négy 105mm-es német üteget, amelyek addig a partot lőtték, megnehezítve a partraszállást a Utah partszakaszon. Winters a sikeres akció során nyújtott teljesítményéért megkapta a Kiemelkedő Szolgálatért Érdemkeresztet, az ütegek elleni támadási technikáját pedig a mai napig oktatják a West Point Katonai Akadémián.

A hadosztálynak a feladatul szabott mind a négy töltésutat és a legtöbb célpontot sikerült biztosítaniuk a D-nap végére. A Utah partszakaszon viszonylag alacsony, kb. 200 fő volt az amerikaiak vesztesége, a kevés szám nagy mértékben a 101-esek parton végzett, német állások elleni háttérakcióinak köszönhető. A 101. légi szállítású hadosztály teljesítette legfontosabb feladatát, a tengerparti kijáratok biztosítását, de csak egy vékony pozíciót tudott tartani a Douve folyó mellett, amelyen át a németek továbbra is mozgathatták páncélozott egységeiket. A három összegyűlt csoportnak volt némi kapcsolatuk egymással, de a hadosztály többi részével nem. A rádióberendezések hiánya, amiket a katonák ugrás közben vesztettek el súlyosbították a problémákat az irányítást illetően. Taylor a hadosztály legfontosabb feladatai között a Douve hídjainak a megsemmisítésére készült, és a feladatot Sink ezredesre bízta, aki parancsot adott a 401. vitorlázó gyalogság (401st Glider Infantry) 1. zászlóaljának, hogy másnap reggel 3 zászlóaljat vezessenek délre. Ahogy a csapatok elindultak a parttól és megerősítették az ejtőernyős pozíciókat, sokan megkönnyebbültek mert hátra küldték őket, hogy megszervezzék a következő nagy ejtőernyős műveletet.

NORMANDIA UTÁN

A partraszállás után a hadosztály 1944. június 7-én Carentan városa felé indult, a várost öt napig tartó kemény harcok után június 12-én foglalták el, a német elit 6. ejtőernyős vadászezred és a 17. SS páncélgránátos hadosztály támadásait visszaverve. Carentan megszerzésével megteremtették az egybefüggő hídfőt Normandiában. A 101. légi szállítású hadosztály megkapta első Becsületrend kitüntetését az 502. PIR egyik zászlóalj-parancsnokának, Robert G. Cole alezredesnek a Carentan előtti bátor szuronyrohamáért. A hadosztályt, miután 33 napig folyamatosan harcban állt visszavonták Angliába rehabilitációra, és feltölteni a hadosztály létszámát. 1944 nyarát pihenéssel töltötték Aldbourne-ben, az alakulatot újoncokkal töltötték fel. A hadosztályt az újonnan megalakult Első Szövetséges Légi szállítású Hadsereg (First Allied Airborne Army) alárendeltségébe helyezték, ahol már a következő bevetéseiket készítették elő.

A MARKET GARDEN HADMŰVELETBEN

1944. szeptember 17-én a 101. légi szállítású hadosztályt a Matthew Ridgway dandártábornok vezetése alatt álló XVIII Légi szállítású Hadtest-be helyezték (XVIII Airborne Corps), az Első Szövetséges Légi szállítású Hadsereg részeként, amelynek Lewis H. Brereton altábornagy volt a parancsnoka. Montgomery tábornok azzal a javaslattal állt elő Eisenhowernek, hogy egy igen merész hadművelettel szabadítsák fel Hollandia nyugati területeit. A hadművelet a Market Garden fedőnevet kapta és Montgomery mindössze két hét alatt tervezte meg - egy kidolgozatlan hadművelet alapján. Montgomery terve az volt, hogy Eindhoven, Nijmegen és Arnhem hídjaihoz szövetséges ejtőernyősöket dobnak le, akik bekerítve a helyi német erőket ezután egészen Münsterig nyomulnak előre. A brit tábornok 35 000 angol, amerikai és lengyel ejtőernyőst akart ledobni Hollandiában a német vonalak mögött, egyfajta "élő szőnyeget" terítve az országra, amelyen a brit XXX. Hadtest harckocsijai megkerülhetik a Siegfried-vonalat és 1944 karácsonyára már Berlinben lesznek. Ha beválik Montgomery terve, az tehermentesíthette volna a Szövetségesek utánpótlási vonalait és jelentősen lerövidíthette volna a háborút. Montgomery a tervét Eindhoven, Nijmegen, és Arnhem városai hídjainak elfoglalására alapozta.

Az ejtőernyősöknek nappal kellett ugraniuk, mert Montgomery úgy vélte, csak kimerült német katonák lehetnek a területen a pihent, csúcsformában lévő szövetséges ejtőernyősökkel szemben. A feladat szerint az ejtőernyősöknek biztosítaniuk kell a számukra kijelölt zóna hídjait, és a minél gyorsabb szárazföldi előrenyomulás érdekében meg kell tisztítaniuk a körzetet az ellenséges csapatoktól. A szárazföldi egységeket (VIII., XII. hadtest) a XXX. hadtest parancsnoksága alá helyezték. A XXX. hadtest feladata az volt, hogy nyomuljanak előre az Eindhoven-Arnhem országúton és ha minden a tervek szerint megy, két nap múlva Arnhembe érnek. A hadműveletet a 82. légi szállítású hadosztály, a 101. légi szállítású hadosztály és a brit 1. légi szállítású hadosztály (és a briteknek később utánpótlásnak küldött 1. lengyel ejtőernyős dandár) részvételével hajtják végre: a 82-esek Nijmegen, a 101-esek Eindhoven, a brit 1. légi szállítású hadosztály katonái pedig Arnhem térségében ugranak. A parancsnokság szinte biztosra vette a rendkívül gyors és sikeres győzelmet.

A hadtörténet legnagyobb légi úton bevetett katonákkal végrehajtandó akciójában sok múlt a pontos időzítésen. Az amerikai parancsnokok kezdettől fogva aggódtak a ledobási zónák miatt, mert szerintük azok túl messze lettek kijelölve a hidaktól. Velük ellentétben a brit alakulatok egy része könnyelműen készülődött a hadműveletre: néhányan focilabdát vittek magukkal, sőt, Roy Urquhart vezérőrnagy még a golfütőit is a felszerelések közé pakolta. A 35 000 ledobott ejtőernyőssel 1944. szeptember 17-én megkezdett akció teljes katasztrófába ment át, mert a nagy számú térségben lévő német jelenlétet a tervezés során nem említette a hírszerzés, így az ejtőernyősöknek sikerült 3 német páncélos hadosztályra ugraniuk. Kora délután, 14 órakor a XXX. hadtest is elindult a belga határtól. Eindhovennél a 101. légi szállítású hadosztály teljesíteni tudta a feladatát, bár a besti híd még német kézen volt: az amerikai ezred súlyos veszteségeket szenvedett, ráadásul a németek a soni hidat az 506. ezred előtt robbantották fel. A szeptember 18-án beérkező XXX. hadtest még egy napot késett, mert pontonhidat kellett lefektetniük a Wilhemina-csatornán.

A 101. légi szállítású hadosztály katonáinak úgy kellett kialakítaniuk taktikájukat, hogy folyamatos támadásokat tudjanak indítani minden irányba, és ez által nyitva maradhasson az érkező utánpótlás útvonala. Az ejtőernyősök egyszerűen a "pokol országútjának" hívták ezt az útvonalat. A folyamatos, vég nélkülinek tűnő támadások-ellentámadások eléggé kimerítették a katonákat, akiket 1944 október elején - mikor már végképp elérhetetlenné vált az arnhemi híd - Arnhemtől nyugatra, az Alsó-Rajna és a Waal folyók közötti területre de a Rajnához közel telepítettek át. A helyiek ezt a két folyó közti területet csak "Sziget" néven említették. Amikor a katonák meglátták a "szigeten" a felváltott csapatok lövészárkait, amelyek előtt csak a nagy pusztaság terült el, sokan érezték azt, hogy egy I. világháború idején játszódó filmben játszanak szerepet. A hosszú várakozásokat csak ritkán szakította félbe egy-egy izgalmasabb akció, amely után a német tüzérségi tűztől megtizedelt harci járőr tagjai szédelegve tértek vissza.

Robert M. Bowen törzsőrmester emlékei a helyzetről:
"Az 1. és a 2. szakasz egy majdnem egy méternyi mély vízben álló, bozóttal benőtt árokban rendezte be állását (…) Ott a védelmi vonalakba, vagy éppen azok elé, az előretolt megfigyelő állásokba küldött katonák számára az éjszaka volt a legfélelmetesebb időszak (…) általában úgy intéztük a beosztást, hogy egy óra őrködés után következett kétórás alvás, de felfokozott szituációkban csak az egységünk harmada helyett a felét tartottam őrségben."

A Market Garden hadművelet azért bukott el, mert a XXX. hadtestet vissza kellett fordítani Model csapataitól, hogy visszaverje a németek támadásait, akik a 101. légi szállítású hadosztály ejtőernyőseivel álltak kemény harcban, a két másik angol szárazföldi hadtest pedig még csak Sonnál járt. A megmaradt angol egységek szeptember 25-én kapták meg a visszavonulási engedélyt, amelynek Urquhart vezérőrnagy ironikusan a "Berlin" fedőnevet adta. A szövetségesek (leginkább a britek) több embert veszítettek el a hadműveletben, mint a D-napon: 17 000 halott, eltűnt vagy megsebesült, amiből 10 000 főt csak az arnhemi egységek vesztettek. Az elbukott Market Garden hadműveletben kifáradt hadosztályokat Franciaországba vonták vissza pihenni, az emberek próbálták elfelejteni megpróbáltatásaikat, a 101. légi szállítású hadosztály katonái is már a Karácsonyra gondoltak...

AZ ARDENNEKI OFFENZÍVÁBAN

Amíg a 101. légi szállítású hadosztály katonái Franciaországban pihenték ki a Market Garden okozta fáradalmakat, addig 1944 októberében a németek az Eiffel-hegységben lázasan munkálkodtak Hitler legújabb ötlenének kidolgozásán, amely szerint egy váratlan, az Ardennek erdőségén keresztül indított nagy szabású hadművelettel megtámadja a szövetséges erőket, és kettévágva vonalaikat Belgiumon át egészen Antwerpenig nyomulva a német hadsereg megszerzi a stratégiailag fontos kikötőt, ezáltal biztosítva az utánpótlást ahhoz, hogy a Harmadik Birodalom újra megvesse a lábát Nyugat-Európában. A műveletre a legnagyobb titokban készültek, a B hadseregcsoportot Walter Model tábornagy vezetése alatt teljesen felszerelték és feltöltötték.

A németek a legteljesebb titokban készültek a támadásra: a lőszert katonák és lovas kocsik szállították, hogy csökkentsék a motorzajt, és szalmával bevont fatuskókat tettek a harckocsik lánctalpai alá. Mindezt teljes rádiócsendben tették összesen kb. 200 000 Wehrmacht-katonával, 19 hadosztállyal (közte 5 páncéloshadosztály), 500 harckocsival, számtalan harcjárművel zajlottak az előkészületek. Az offenzívát leginkább az időjárási előrejelzésekre alapozták, miszerint legalább 1 hétig sűrű köd várható a térségben, megakadályozva a szövetségeseket abban, hogy légi támogatást adjanak a földi csapatoknak és légi úton utánpótlást tudjanak biztosítani számukra.

Az amerikai katonák már a Karácsonyra készültek, sokuk gondolatban már otthon volt, a háború borzalmai lassan kezdtek tompulni emlékeikben,. Pihentek, levelet írtak a szeretteiknek, akiktől választ vagy csomagot vártak, egy kis hazait és nagy izgalommal egy focimeccsről beszéltek, ami majd a pilótákkal lesz hamarosan. A szövetségesek legfőbb vezérkara 1944 december elején Maastrichtban tartott haditanácsot, a hangulat kifejezetten vidám volt és bizakodásra okot adó volt. Montgomery azt tervezte, hogy mivel a szárazföldön minden a legnagyobb rendben levőnek látszott, a karácsonyi ünnepekre hazautazik és ezt Eisenhowernek is megemlítette. Montgomery december 16-án kijelentette a katonáinak: "Az ellenség jelenleg minden fronton védekező hadviselést folytat, és olyan a helyzete, hogy nem is indíthat nagyszabású támadó hadműveleteket." A németek még aznap reggel egy olyan offenzívát indítottak el, amely a teljes szövetséges frontvonal szétverésével fenyegetett.

A német hadsereg 1944. december 16-án reggel 5.30 órakor indította meg a támadást egy kb. 90 km széles frontszakaszon, amikor egyszerre 2000 ágyúval iszonyatos tüzet nyitottak az amerikai állásokra. A támadás megkezdése idején Omar Bradley amerikai tábornok 12. hadseregcsoportja (Twelfth United States Army Group) 26 hadosztállyal egy 200 km-es arcvonalon állt: az Ardennektől délre a Saar-vidékkel szemben egy 70 km-es szakaszon 10 hadosztálya, míg az Ardennektől északra Monschau és Geilenkirchen közötti 45 km-es szakaszon 16 hadosztálya volt. Ennek a két arcvonalnak a csomópontján indított támadást Model.

A szövetségesek eleinte egy kisebb német ellentámadásnak vélték az akciót, ezért nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget az ágyúzásnak. A németeknek különösen Bastogne elfoglalása volt fontos, ahol 7 stratégiailag fontos közlekedési út vezetett keresztül. Az amerikai csapatok rendezetlen visszavonulásba kezdtek, és bár néhány kisebb csoport mindent megtett, hogy feltartóztassa az ellenséget, számottevő ellenállást nem fejtettek ki a németekkel szemben. A helyzetet Eisenhower ismerte fel és hadsereg-parancsnokai előtt kijelentette, hogy az ardenneki offenzíva irányítását átadja Montgomerynek, emellett teljes hírzárlatot rendelt el. Eisenhower döntése a jelen lévő parancsnokokat megdöbbentette és nagy felháborodást keltett köreikben. Eisenhower nem rendelkezett megfelelő tartalékokkal, ezért az éppen feltöltés alatt álló légi szállítású hadosztályait küldte a német alakulatok ellen. Az ejtőernyősöket szállító teherautók már december 16-án este elindultak és december 19-re meg is érkeztek a kijelölt területekre: a 82. légi szállítású hadosztály északra Spa körzetébe, a 101. légi szállítású hadosztály pedig Bastogne-ba. A váratlan német támadás miatt Eisenhower Verdunból hátrahelyezte harcálláspontját Versaillesbe. Montgomery miután átvette a főparancsnokságot, azonnal bevetette az eddig tartalékban lévő XVIII. légi szállítású hadtestet, amelynek parancsnoka, az agresszív Matthew Ridgway dandártábornok nem ismert lehetetlent. A XVIII. légi szállítású hadtesthez a 8. gyalogsági hadosztály, az 5. és 7. páncélos hadosztály, és a 82. légi szállítású hadosztály tartozott.

Maxwell Taylor tábornok a 101. légi szállítású hadosztály parancsnoka a támadás idején az Egyesült Államokban tartózkodott egy propagandakörúttal egybekötött konferencián, ezért a város és környéke védelmének irányítását Anthony McAuliffe dandártábornok, a 101. légi szállítású hadosztály tüzérségének parancsnoka vette át, aki mindössze 11 840 katonát tudott harcba küldeni az ötszörös német túlerő ellen. A 101-esek kaptak némi páncolos támogatást a német páncélosokkal szemben, mivel az amerikaiak 10. páncélos hadosztálya B harci különítménye is a város alatt volt, de borítékolhatták a vereséget, ha nem kapnak időben és további erősítést.

Az 501. ejtőernyős gyalogezred jelentős veszteségeik árán állta a német rohamokat és fel tudta tartóztatni az ellenséget addig, amíg a 101-es hadosztály megszervezte és kiépítette védelmi vonalait a város körül. Mourmelon-ban a hadosztály támaszpontján nem volt lőszerraktár, ezért csak kevés lőszerrel, meleg téli ruha, élelmiszer és orvosi felszerelés nélkül vették fel a harcot. Még rohamsisakokból is hiányt szenvedtek, bár a 10. páncélos hadosztálynak köszönhetően a 101-esek a többi alakulathoz képest valamivel jobban el volt látva munícióval és meleg ruhával. A váratlan német offenzíva miatt nem volt elég idő, hogy az amerikai csapatokat kellően felszereljék, akik nyári ruházatban, kevés élelemmel vették fel a harcot, ráadásul fogytán volt a lőszerük és orvosi készleteik. A németek korábban elfoglalták a hadosztály segélyhelyét Bastogne központjában, foglyul ejtve az összes ápolót és magukkal hurcolva az egészségügyi felszerelés nagy részét, így az egyre növekvő számú sebesültet sem tudták látni.

A köd és fogcsikorgató hideg mellett a leesett hó is megnehezítette a várost védők dolgát, a hadosztály 506. ejtőernyős gyalogsági ezredének katonái a mínusz 10 fokos hidegben és néhol térdig érő hóban ásták be magukat, a Bastogne melletti Bois Jacques erdőben az alakulat 2. zászlóaljának Easy százada ásott "rókalyukakat". A hadosztály parancsnokának, McAuliffe tábornoknak esze ágában sem volt feladni Bastogne-t, így amikor von Lüttwitz fehér zászlós követeket küldött az amerikaiakhoz azzal, hogy a német erők körbekerítették a várost és kilátástalan helyzetükben csak a megadás mentheti meg őket a teljes megsemmisüléstől, McAuliffe rövid tömör angol szlengű választ küldött a német parancsnoknak: "Nuts!" (Hülyék!). A németek nem tudták, mit jelent ez a szó, ezért megkérdezték az amerikaiakat, akik nyomatékosítva a nemleges választ elzavarták őket. Lüttwitz felbőszült McAuliffe válaszán és újult erővel kezdte támadni a várost.

Az amerikai ejtőernyősök kitartottak, bár az utolsó töltényeiket is elhasználva már majdnem kifogytak a lőszerkészletükből. Patton tábornok a 3. hadseregével (Third Army) három hadosztállyal indult útnak Bastogne felé, a nehéz téli útviszonyok ellenére erőltetett tempóban 5 km-re megközelítve Bastogne-t elérte az arcvonalat, és megtámadta a német erőket, de egy német ellentámadás visszaverte. December 24-én végre felszállt a köd, kitisztult az idő és felszállhattak a szövetséges repülőgépek, amelyek egyrészt megkezdték a német állások bombázását, súlyos pusztítást végezve a német tankok között, másrészt a C-47-es szállítógépek utánpótlást dobhattak le lőszerrel, étellel, meleg takarókkal. Vitorlázórepülőn érkezett egy csapat önként jelentkező orvos és ápoló, akik gyorsan munkához láttak a kijelölt segélyhelyen, amelyet a város templomának pincéjében rendeztek be. Karácsony napját már bizakodóbban töltötték az amerikai katonák, szenteste német oldalról a "Csendes éj" hallatszott át, ahogy a katonák énekelni kezdték a dermesztő hidegben.

A németek páncélgránátos egységeikkel még egyszer megkísérelték elfoglalni a várost, de Patton katonái ezúttal kifogtak rajtuk és december 26-án a tábornoknak sikerült rést ütnie a Bastogne-t körülvevő német gyűrűn és így a 101. légi szállítású hadosztályt is "felmentenie". A felmentést a hadosztály egyetlen tagja sem ismerte el soha, mint mondták, őket nem kellett felmenteni! Hitler 1945. január 8-án elrendelte a német támadások leállítását, az ardenneki offenzíva ezzel véget ért. 1945 január 18-ig a 101. légi szállítású hadosztály folyamatos harcban volt a németekkel, visszaszorítva azokat, míg végül a kimerült és megviselt hadosztályt felváltották. A 101. légi szállítású hadosztály valamennyi tagja Distinguished Unit Citation kitüntetésben részesült a Bastogne ostromakor tanúsított helytállásáért. Az Egyesült Államokban pedig a sajtó jóvoltából már mindenki úgy ismerte őket, mint "Bastogne bástyájának viharvert védelmezőit", vagy "Bastogne hétpróbás bitangjait" (The Battered Bastard of Bastogne).

Az ardenneki offenzíva alatt összesen kb. 25 000 halott volt a szövetségesek vesztesége. Az amerikai hadsereg 80 000, a brit 1400, a német 60-100 000 embert veszített, beleértve a sebesülteket, eltűnteket és hadifoglyokat.

BERCHTESGADEN

Az Egyesült Államok hadserege az ardenneki offenzívában szenvedte el legnagyobb veszteségeit a II. világháború alatt. Az offenzíva után a brit és kanadai hadsereg bal szárnya Hollandia felszabadítására indult, ahol 1945. április 2-ra teljesen felszámolták a német hadsereget. A jobbszárny eközben az Alsó-Elba irányába indult és az amerikai csapatok 1945 áprilisban körülzárták a Ruhr-vidéki német csapatokat, majd április 10-én elérték Hannovert. Az amerikai hadsereg alakulatai Nürnberg felé tartottak és 1945. április 20-án elfoglalták a várost.

Előre nyomulásuk során a szövetséges hadsereg szembesült a náci német hadvezetés gaztetteivel, amikor koncentrációs táborok keresztezték útjukat. A németek munka- és haláltáborok ezreit hozták létre, ahol több mint 6 millió európai zsidót (a népesség közel 70 százaléka), az "alacsonyabb rendű fajhoz" tartozónak bélyegzetteket dolgoztattak halálra, vagy végeztek ki gázkamrákban. A 101. légi szállítású hadosztály katonái a Landsbergi koncentrációs tábort szabadították fel, míg a többi amerikai alakulat további németországi és Ausztria területén lévő táborokat. Amíg a 101-esek elérték és elfoglalták Berchtesgadenben Hitler "Sasfészkét", addig a szovjet csapatok elérték és felszabadították Auschwitzot és más koncentrációs táborokat lengyel területen. Az amerikaiak 1945. április 25-én találkoztak a szovjet hadsereggel Strehla városához közel, az Elba partján. Az Egyesült Államok átengedte Berlint a szovjeteknek, a Vörös Hadsereg 1945. április 16-án indított támadást követően kemény harcban 1945. május 8-án elfoglalta a német fővárost.

Európában 1945. május 8-án véget ért a II. világháború, ezután a szövetségesek megkezdték a háborús bűnösök felelősségre vonását. 101. légi szállítású hadosztály megjárta Normandiát, Hollandiát és Bastogne-t, majd Berchtesgaden után 1945. augusztus 1-jén visszavonták a franciaországi Auxerre-be, hogy felkészítsék az alakulatot a Japán elleni támadásra. A bevetésükre végül nem került sor, mert Japán két héttel később kapitulált, a hadosztályt pedig deaktiválták. A 101-esek Auxerre mellett, 1945. december 30-án fejezték be a II. világháborút, mikor az alakulatot teljes katonai tiszteletadás mellett feloszlatták, törölve a hadsereg állományából.

Az 506. ejtőernyős gyalogezred hívóneve "Kidnap" volt, az ezred Robert F. Sink ezredes parancsnoksága alá tartozott. A zászlóaljak századait az abc betűivel rövidítették:

Az első zászlóaljhoz a HQ Coy és az A, B, C század, a 2-ik zászlóaljhoz a HQ Coy és a D, E, F század, a 3-ik zászlóalj alárendeltségébe a HQ Coy és a G, H, I század tartozott.

A 101. légi szállítású hadosztályt a II. világháború után 3 évvel, 1948 júniusában aktiválták újra és 1949 júliusáig kiképző alakulatként működött a Kentucky állambeli Camp Breckenridge-ben, majd a következő évben újra "feloszlatták". A koreai háború kitörésekor 1950-ben ismét Camp Breckenridge-ben ismét aktiválták mint kiképző alakulat, ekkor csatolták a hadosztályhoz az 53. légi szállítású gyalogezredet, majd 1953 decemberében újfent inaktiválták. 1954 májusában Fort Jackson-ban, Észak-Karolina államban a hadosztályt újra aktiválták és 1956 márciusában már - mint harcoló hadosztályt, de kevesebb létszámmal és felszereléssel - Fort Campbell-be (Kentucky) költöztették.

Napjainkban a 101. légi szállítású hadosztály az Egyesült Államok Hadseregének speciális moduláris könnyű gyalogos hadosztálya, amelyet légi támadási műveletekre képeztek ki. A Vijjogó Sasokat korábban az amerikai volt védelmi miniszter, Robert Gates "a lándzsa hegyének" ("the tip of the spear") nevezte, a hadsereg korábbi vezérkari főnöke, Edward C. Meyer tábornok pedig az Egyesült Államok hadseregének leghatékonyabb és taktikailag legmozgékonyabb hadosztályának. A 101. légi szállítású képes dandár szintű légi támadási műveleteket megtervezni, irányítani és végrehajtani, a terep körülményeinek sajátosságait kihasználva a műveleti feladatok támogatására, valamint képes zord, korlátozott vagy rossz infrastruktúrával bíró körülmények között dolgozni. Ezeket a sajátos, speciális műveleteket rendkívül mozgékony csapatok hajtják végre, amelyek nagy távolságokat fednek le az ellenség erőinek vonalai mögött.